Most látom csak, hogy már tiz napja nem irtam nektek… de hála az égnek, nincsenek „hirétékű” fejlemények, hiszen szépen lépkedünk tovább, ELŐRE :)
Egy hete, múlt kedden megtörtént az első pszichiátriai vizsgálat, amin Máté is, én is határozottan jól éreztük magunkat. Egy végtelenül rokonszenves doktornőt képzeljetek el, tudjátok, ő az a „kedves-tanitó-nénis”alkat, akivel öröm együtt dolgozni. Tele vagyunk izgalmas „házifeladatokkal”, például sokat kell kézzel irnia Máténak... úgyhogy most nekiállt naplót vezetni, ami már önmagában is újszerű élmény, már most is, hát még majd pár év múlva visszaolvasva! A doktornő tanácsolta, hogy vagy a napját érdemes emlékezetből összefoglalnia napvégén, vagy leirni emlékezetből egy-egy filmet vagy amit utoljára olvasott. A lényeg, hogy igy egyidejűleg tudjuk dolgoztatni a memóriát is, meg a kézirással a finomabb koordinációs készséget is. Első körben négy alkalommal fogunk találkozni és árpilis végén kapunk először véleményt, addig „csak” dolgozunk… Ami számomra addigis a legmegnyugtatóbb, hogy már kétségem nincs afelől, nem döntöttünk rosszul, amikor ragaszkodtunk az ambuláns kezeléshez... :) vannak még teendők, de úgy tűnik, ezen a téren is minden oké.
Pénteken elvégeztek Mátén egy speciális sejtszintű(???) belgyógyászati vizsgálatot. Ez valami ionos vizsgálat, (EIS) amely nem a vérképből, illetve a szokásos labor adatok alapján ad képet Máté összállapotáról (hiszen az valahol mindig torz, minthogy voltaképpen csakis egy pillanatnyi értékből származtatott info, amelyet akár az elsőző napok bevitelei is el-eltorzithat.) Ez a „spéci-doki” a „spéci-műszereivel” tán a szövetállapotot(!) térképezi és az alapján diagnosztizál valami ionszinttel... , majd ad további útmutatást. Azt mindenesetre megértettem, hogy ez mindenképp valóságosabb képet ad Máté általános(!) sejt illetve szövetállományáról – úgyhogy boldogan élünk a lehetőséggel, hogy túl a szokásos vizsgálatokon, egy teljesebb képet kaphassunk Mátéról. Hétfőn megyünk ismét, hogy lássa a doktor az eltelt tiz nap utáni elmozdulások irányát és intenzitását. A héten megérkezik egy „spéci-cipő” is neki - ugyanettől a dokitól - ami reményeink szerint valóban meggyorsitja majd Máté mozgáskoordinációs fejlődését, mint ahogyan ez el is várható és mint ahogyan annyi más embernek a hasznára volt már. Ez itt nyilván nem a reklám helye, de a legtöbben tudjátok rólunk, hogy mi évek óta egy bizonyos értendkiegészitő családon élünk és ez az orvos az egyik legkiválóbb szakértője nemzetközi szinten is ennek a világelső termékkörnek illetve a kapcsolódó életmódoknak. Máté felépülésében meggyőződésem szerint nem kis része van annak is, hogy Máté agyában abszolút rendben van már hosszú évek óta az egészséges életmód filozófiája és hogy már évek óta semmiféle szintetikus vitamin nem szennyezte a szervezetét. Mert nem is lenne hajlandó például semmi nem természetes étrendkiegészitőket bevenni. Ezekután – gondolhatjátok - nekem pláne tökéletesen mindegy, ki mint vélekedik ezekről. Az, hogy Máté általános immunrendszere (az emlitett termékkör több éves bevitele által) ilyen csúcson volt a baleset időpontjában, hétszentség, hogy ez is közrejátszott ebben a hihetetlen felépülési-ütemben.
És szerencsére már a kórházban is kaphatta, mert nem ellenkezett a kezelőorvosai nézeteivel… szóval már a lehető legkorábbi időponttól rá tudunk segiteni a roborálására.
Már a franciáknál is, a legelső kajánál is kapott proteint, s az antioxidánsok is, meg a különféle, nélkülözhetetlen ásványi anyagok pótlása is mind-mind ebből a termékcsaládból történik, melyekhez Máténak eleve több éves bizalma van. No, ennyit az egészséges étrend kiegészitésről. Fontosnak tartottam erről is beszélni, legalább ennyit, legalább egyszer, mert hiszen nyilvánvalóan ez is része Máté káprázatos sikereinek. Mint ahogyan része a kitartása is, meg az egész előremutató (!) életszemlélete is.
Amit még hozzáteszek a múlt héten történtekhez, hogy sem a pszichiáter munkájáért nem kell fizetnünk, sem az utóbb emlitett orvosnak sem, pedig az általa adott egyedi szolgáltatás nem kis összegbe kerülne – de volt olyan kedves és felajánlotta, hogy grátiszként segit Mátén.
Köszönjük, kedves Gyuri és köszönet a pszichiáter doktornő segitő munkájáért is.
Vizsgálatok sora
Hogyan tovább?
Ami a közeljövőt illeti:
Az már eldőlt, hogy Máté nem megy bentlakásos rehabilitációra.
Ez hihetetlen nagy öröm!
- A mozgásában kiváló referenciákkal biró gyógytornász segit neki, ameddig csak kell. Kétségem nincs afelől, hogy fergetegesen brilliroznak ők, igy együtt.
Évi profizmusa, stilusa és Máté elszántsága és fegyelmezettsége garancia a biztos sikerhez. Már ezen rövid idő alatt is elképesztő sikerélményeket él meg Máté és Évi, napmintnap. Öcsém vasárnap volt itt, ma alig hitt a szemének, látván Máté mozgását, testbeszédét és önbizalmát.
- A koponyasérülés esetleges utózöngéinek kiegyengetése is megoldható ambuláns kezelés keretében (Máté esetében legalábbis) Kedden találkozunk azzal a neves specialistával, aki egyelőre csak letérképezi majd Máté jelenlegi állapotát, és nyilván felméri, hogy szükségét látja-e bárminemű rásegitésnek, és ha igen, milyen formában és milyen területen. Nem ismerem a doktornőt, akihez megyünk, de olyan szakember ajánlásával vagyok hozzá feltétlen bizalommal, akinek a szava és értékitélete számomra mindigis bebetonozott garancia.
- Belgyógyászatilag vagyok a legkevésbé fanatizált, ezügyben egyelőre csak a szilárd hitem az, ami megnyugtató reményt ad.
Hiszem, mert hinni akarom, hogy véglegesen(!) letudtuk a mellkasi és gyomortáji nehézségeket, és hogy nem lép fel ismét sem itt, sem ott, sem másutt semmiféle sunyi, lappangó, újabb nem kivánt meglepetés.
Ezen a három területen kivül másra egyelőre nincs is gondunk.
"Jobb izű a falat..."
Annak ellenére, hogy ma is (szombaton is!) jött a gyógytornász, aki hihetetlen energiákat emészt fel (és generál is, persze!) Mátéban és hogy Máté totál leamortizálódik fizikailag minden egyes együtt töltött kőkemény óra után, Máté ma gyakorlatilag egész nap társasági életet élt.
A gyógytornász Évi - szerencsére - minden nap tud jönni és micsoda áldás ez! :)
Rendszerint 11-kor vagy fél 12-kor érkezik, egy bő órát dolgoznak, aztán Máté alszik egy-másfél órát és úgy három után tér leginkább újra magához. Ilyenkor kapható egy kis sétára vagy bármi újabb kihivásra.
Mivel anyukám vidéken él és már tűkön ülve várta az alkalmat, amikor találkozhatnak Mátéval, mára szerveztünk egy kisebb családi összejövetelt. Ez azért lehetett szokatlan Máté számára, mert eddig (tudatosan) úgy intéztük, hogy egyidejűleg ne legyen túl sok „inger”, ne kelljen több ember felé igazodnia egyidejűleg, mert szemmel láthatólag megterhelő volt számára már két személy együttes jelenléte is. No, most nem ketten voltak körülötte, hanem voltaképpen szinte a teljes szűk család: Hármunkon kívűl Ági mama, Máté anyai nagymamája, Ilona mama és Géza papa, Máté apai nagyszülei, Joci, az öcsém, azaz Máté nagybátyja, Fruzsa, a sógornőm, azaz Máté nagynénje, Géza fiam, aki Máté bátyja, Zsófi, a menyem, aki ugye Máté sógornője… no meg persze a pici Lili unokám, aki Máté kis unokahúga - ha jól tudom ezeket a családi megnevezéseket :)
Megkértem Évit, tudna-e kivételesen korábban jönni, hogy ebédre Máté már kialudhassa a gyógytorna okozta kimerültségét, mert ki tudja, hátha kedve lenne velünk tartani a „fenti” házban a „nagyasztalnál”. Volt neki kedve. Sőt! Nem is aludt el a gyógytorna után, hanem „hozzájárult”, hogy anyukám már ebéd előtt is lejöjjön hozzá a kisházba egy kis időre. Aztán felsétált a „vendégségbe”, végigette a menüsort, szórakoztatta a nagyikat - mint azelőtt. Az asztalnál Lili végig le nem szállt róla; állandóan puszilgatta és folyton meg-megsimogatta Máté arcát - mindkét kezével -, anélkül, hogy erre bárki külön biztatta volna… A közös étkezés megtette a magáét - milyen igaz, hogy „Jobb izű a falat…” :)))))) Máté egy egész sült keszeget evett meg (a leves után!) kis petrezselymes burgonya körettel, s utána még egy jó bő háromnegyet órát ücsörgött és csevegett velünk az asztalnál. Kettő körül ledőlt megnézni a Forma I-et, de ahogy véget ért, máris „fogadóképes” lett az újabb beszélgetős menetekre. Egészen mostanáig „társasági éltet élt”, csak most, mielőtt nekiálltam megirni e sorokat, csak most szundikált el egy fél órára.
Szóval Máté ma egész álló nap aktiv volt.
És egész nap feldobódott volt...
És jóétvággyal eszik...
És humorizál...
És lovagiaskodik a nagyszülőkkel… és... és...
MINDENKIRE NAGYON-NAGYON JÓ HATÁSSAL VAN... :))))
Mert általa és a vele való együttlét után minden ember jobban érzi magát. :))) Egyrészt, mert nem akad ember, aki a vele való találkozás után ne tágra nyilt szemekkel csodálkozna rá Máté épülésének fantasztikus eredményeire, másrészt, mert Máté még önmagához mérten is még sokkal jobb fej. Kifinomultabbak lettek az „antennái”, jobban figyel másokra, szenzitivebb lett a legapróbb részletek tekintetében – és ettől méginkább szeretni valóbb :)
Képeslapok
Meg a Kaposi Kriszta alsótagozatosai által készitett óriási poszter-képeslapnak is!
(jó lenne megmutatnom mindenkinek azokat a gyönyörűséges rajzokat, melyekből csak úgy áradnak a tisztaszivű jókivánságok, de olyan nagy "lepedő", hogy be se tudjuk scannelni)
:)))
Serre Chevalier
Noha szánt szándékkal nem tettem fel eddig sem számomra "hátborzongató" képeket (és ezután sem fogok), de Máté kifejezett kérésére, ezt az egyet mégis idebiggyesztem. Egyrészt, mert Máté nagyon szereti ezt a képet, az iwiw-en is ez van fent. Másrészt szeretné - ha már van ez a blog, mondja -, akkor arról is legyen szó, amikor JÓKAT(!) ugrott, ne csak erről az egy, balszerencsés ugrásról hiresüljön már el :)
Oké. Nem bánom. De akkor is csak ezt az egyet, ami tényleg szép és mert - a sors fricskájaként - ugyancsak a Serre Chevalier havasain készült épp, tavaly, amikor szintén Briancone-ban volt a sitábor. Az ugrás helyszine is pont ugyanaz a snowpark, Villeneuve de Salle-ben.
Ezres nagyságrendű is lehet a különféle helyszineken "elkövetett" sikeres, szép ugrások száma Máté 23 éve alatt; kicsi korától kezdve szökdécselve telnek a napjai. A fotelből a kiságyba is szaltóval ugrott, a kerten át is flik-flakkokkal közlekedett, ha egy hosszabb utazás során megálltunk egy parkolóban nyújtózkodni egyet, Máté máris fent termett az első korláton... Amikor kempingeztünk, az egész nap arról szólt, hogy a minél többet a tranbulin közelében lehessünk a medencénél, s a tengerbe is jószerivel csakis valami jó kis szikláról leugorva érdemes Máté szerint belevetődni... egyszóval Máté élete a mozgás, az extrém lehetőségek - de most alapjaiban másként gondol az emberi határokra. Persze, hogy átértékelődnek a korlátok. De újra leszögezem: csodálatos mindaz, amiben része volt Máténak, és nem szabad úgy értékelni ezt a szerencsétlen pillanatot, hogy mostantól soha többé... stb. Akiknek ennyire fontos az életükben a mozgás, azokat sajnos bármikor érheti a baleset. Egy motoros is borulhat, mégsem lehet az a konkluzió, hogy nem jó dolog a motorozás. Hány, de hány sportoló sérül meg?! - mégsem gondolhatjuk, hogy rosszul tették, amiért belevágtak. F.Zsuzsi barátnőm tavaly nyáron Szlovéniában szenvedett csúnya kerékpáros balesetet, azóta újra túrázgat. Akit ledob egy ló, többé ne lovagoljon? Ha egy kézilabdás megsérül, ne menjen pályára? Talma törött bordával lett világbajnok, hétvégén motoron láthattuk és ez igy lesz még évekig. Tehát nem gondoljuk, hogy kár volt - de az való igaz, hogy nagyon átrendeződtek Mátéban is a súlypontok. Pro és kontra.
:)
Máté, mint vitorla
Megint fényképeket nézegetünk.
Amikor Máté az előbb meglátta ezt a göteborgi kompon pár éve készült fotót (amit Mazsgan küldött ki nekem még Franciaországba), egyrészt baromi jókedve lett tőle Máténak, másrészt egyből megfogalmaztatta vele a újabb konkrét tervét is:
"Anya, legkésőbb a névnapomig (szept.21.) el kell jutnom ugyanerre az erőnléti szintre a jobb vállammal is
- hogy újra "vitorlát" játszhassak egy kompon a barátaimnak."
:DDDDDDDDDDDDDDDD
Úgy legyen !
:)
Hazaútban
Január 29-én esett tehát kómába Máté, s a majd két hetes kóma meg a csúnya mellkasi tályogosodás ellenére február 23-án késő este - nem kis aggódalmak közepette - végülis útnak indulhattunk az éjszakába... és 24-én hajnalban megérkeztünk Budapestre. Ime a kisgép, a sötét ruhások az olasz mentősök, a piros egyruhások az osztrák mentősök illetve a kisérő doktornő, a szemben segitő úriember az egyik pilóta
- a fekvő emberke pedig az eseményeket végig éberen figyelő Máté.
A falitábla, mint biztos pont :)
Az első visszajelzés
...és rá egy hétre már - két nappal azután, hogy a második ébresztési kisérlet sikerrel járt, de még lélegeztetőgépen volt és addig a pillanatig végig öntudattalannak láttuk - úgy eresztette Máté haza az apját meg Verát, hogy szépen, lágyan megmozditotta és kissé meg is emelte a kezét.
Ez volt az ELSŐ VISSZAJELZÉS Máté részéről a környezet felé :)
Mintha csak megnyugtatásnak szánta volna; menjetek csak bátran, nem lesz semmi gáz! :)
Barátok és családtagok
Amikor a gyerekek visszaindultak - a kóma negyedik napján - és Vera is megérkezett már, csináltunk egy "mosoly-csapat" fotót azzal a céllal, hogy amikor majd Máté felébred, megmutassam neki ezt, a számára fontos emberekről készült közös, bizakodó(!) képet. De még csak most mutattam meg, viszont most is örült neki.
Fortville
Bettiék teraszáról a ház földszintjén működő, kedves, szolid iskolának az udvarára láttunk rá. (Az is egy különös dolog, hogy micsoda örömmel járnak itt iskolába a gyerekek!)
Brianconi képek...
Kezdem rendezgetni a fotókat és közben folyamatosan próbáljuk rekonstruálni Mátéval az eseményeket.
Ime a brianconi kórház intenziv szárnya, tetején a helikopter leszállóval.
A nyitott ablak és a tőle jobbra eső ablak volt Máté szobájának két ablaka.
Ez a kép a kómából való felébredés után készült, amikor csúnyán belázasodott Máté attól a nyavalyás baktériumtól, amely a folyamatos antibiotikumok adása ellénére is ott virulkodott Máté mellkasában.
(Odakint nappal minusz 3 fok volt, éjjel minusz 8 fok és őt ezzel a "természetes priznisszel" voltak kénytelenek hűteni, napokon keresztül, szünet nélkül, éjjel-nappal.)
I T T H O N !
Máté pénteken - azaz tegnapelőtt - már kora délután elfoglalta legújabb „rezindenciáját” és még este előtt kétszer is felsétált (járókerettel!!!!!, tehát saját lábán!) a kisházból a nagyszülőkhöz vendégségbe. Fekvőkocsin hozták haza a mentősök és egyenest a „kislak”-ba vitték, ahova Minyus, Máté apai nagymamája menten le is sétált, hogy mielőbb üdvözölhesse az unokáját. Géza papa mozgásában erősebben korlátozott, mint Minyus, igy ő csak a házitelefonon keresztül köszönthette az udvar régi-új lakóját. (Máté ideszületett 1984-ben és két éves koráig lakott ebben az udvarban, s most újra itt fogunk vele lakni egy ideig) Jól meglepődtek hát a mamáék, amikor Máté a megérkezést követő néhány órán belül egyszercsak megjelent, mondom, saját lábán. Legalább egy órán át tartott a babazsúr, közben persze felhivtuk Ági mamát is, hogy legalább valamelyest „jelen” legyen, hogy ő se maradjon körön kivüli e jeles nap örömében. Géza papát nagyon felvillanyozta Máté élménybeszámolója. Jókat kacarásztunk, amikor papa „rájött” a titkok nyitjára, hogy HÁÁÁÁHÁ...! Most lebuktál! Nem is volt itt semmiféle kóma… :))))) De értem én a csiziót...!
Máté elmesélte ugyanis, hogy arra a napra egyelőre még csak annyiban emlékszik, amiket a barátok már rekonstruáltak már neki, de ezt is csak a déli pihenőig, ameddig mind a nyolcan együtt időztek. Onnantól már, hogy délben kettévált a csapat, a többiek elindultak már hazafelé, Máté pedig Emesével (aki Ádám kedvese) visszaindult a snowboard pályára, erre már – állitja Máté – ő egyáltalán nem emlékszik. Semmire. Csak arra, hogy a brianconi intenziv osztályon Nathali beszél hozzá. (12 nappal később) No, több se kellett apósomnak, ez túl magas labda volt, hogy le ne csapta volna – Jó vicc, Mátékám! - mondta nevetve - méghogy nem emlékszel, mi is volt Emesével! És ezt Vera meg Ádám el is hiszi???? - (bocsi az érintettektől, de papa mostanában egyre ritkábban bohókás és ezen most vagy negyed órát elhumorizáltak Mátéval, mindnyájunk nagy örömére.)
Már ma felkeresett bennünket Évi, Máté egykori cselgáncs edzőjének kedvese, aki kiváló gyógytornász, családunk több tagjának több tagját rakta már rendbe az évtizedes jó barátságunk alatt. Nem járunk össze - eltekintve néhány régebbi, emlékezetes házibulitól, meg egy feledhetetlen bodajki teleléstől -, van, hogy évekig sem látjuk egymást, de biztosan ismeritek ti is azt a fajta stabil jóbaráti viszonyt, amikor az alapok nagyon tiszták. Ilyenkor elég egy telefon, s mintha tegnap beszéltünk volna. A lényeg, Máté is elfogadta Évit – ez baromi fontos, szerintem, hiszen gyötrődések sora áll előttük, amelyből már ma is alapos izelitőt kaphatott Máté. Eleinte nyilván gyakrabban fog jönni Évi, később, ahogy haladnak és ahogy Máté is egyre több gyakorlatot tud majd önállóan elvégezni, idővel ritkul majd a közös munka – de ez most egy ideig elég húzós lesz mindkettejüknek. Ráadásul az erőteljes antibiotikumok bélroncsoló hatásával is épp a napokban kell szembesülnie Máténak. Úgyhogy a jó kis hazai koszt helyett jó kis sós-főtt krumlin meg jó kis sütőben-héjában sült sós krumplin tartjuk egyelőre az amúgy valóságos gurman-életet élő legényt. A jelentős súlyveszteség tehát a bélbolyhok kegyetlen incselekdése következtében még nem dolgozható vissza, de Máté „rajta van az ügyön”. Természetesen továbbra is nagyon kimerült, a kemény hasmenés eleve megviselne bárki mást is. Ismét azt kéri hát, várjatok még légyszi a látogatással, hadd erősödjön fel kicsit. Este nézegette a felkarját meg combját, azt mondja, nézd már anya, akár egy múmia csontváza vagy mint egy nagyon öreg mámika karja lenne.
Tényleg! El sem meséltem nektek Máté egyik legutóbbi kórházi anekdotáját.
Megpróbálom átadni, ahogyan ő mesélte nekem:
„Amikor felálltam a folyosó végén található „ülőkéről”, a kézmosó fölé nézve váratlanul megpillantottam valakit.
De pocsékul néz ki ez a szegény ember! - gondoltam magamban. - Tüske haj, szakállka, bajusz, csontos arc, beesett tekintet, mintha egy éhező, súlyos beteg etiopot látnék, aki most lépett elő egy ismeretterjesztő filmből, szegény. Miközben szánakozva néztem őt, az államhoz értem, s látom, hogy ő is megérinti az ő állát. Kezdett gyanússá válnia dolog, végig simitottam a fejem búbját – látom, hogy ő is. Ekkor ért a megdöbbentő felismerés, hogy de hiszen ez én vagyok. Ez egy tükör! S a vicc, hogy legközelebb pontosan ugyanúgy meglepődtem, hogy igen, már emlékszem, hát persze, ez a csont és bőr, sittes képű, nyomasztó pasas, ez biz’ én a vagyok.”
Azóta persze már megszokta Máté ezt az ideiglenes új design-t és már felszedett valamennyit, de ez akkor is vicces már önmagába is, az meg pláne, amilyen izesen mindezt ő előadta. Tele vagyunk sztorikkal és én meg sem közelitem az igazi pikantériáját annak, ahogyan ő tolmácsolja ezeket.
"Holnap és holnap és holnap"
Már jóval korábban megfogalmazódott, de ma ismét felerősödött bennem, hogy ideje beszélnem valami fontos dologról nektek. Igazán jóleső érzés, hogy Máté sorsán túlmenően ennyire sokan átéreztétek az én személyes helyzetemet is és persze, hogy mindig mindenkinek jól esnek a méltató szavak, de valamit muszáj tisztáznunk. Nem vagyok sem „mintaanya”, sem „hősnő”, sem különösebben rendkivüli teremtmény. Tudnotok kell, az álszerénység legalább olyan távol áll tőlem, mint az önhittség, de ha belegondoltok az elmúlt öt hét történéseinek valós mélységeibe, kétségetek nem lehet afelől, hogy nincs a földön anya, aki ezt épp ésszel igy végig birta volna csinálni.
Én sem. Nem bizony. Messze nem vagyok emelkedettebb bárkinél, messze nem áldott meg az ég valamiféle extrém bölcsességgel… Nem. Ezt - aki anya maga is, talán hamarabb megérti, de bárki elképzelheti – ezt egyszerűen nem lehetett volna épp ésszel kibirni. Hogy minden percben elhangozhat az az egyetlen, rettegett mondat, hogy most itt vége, hogy ennyi volt… Ezen a szinten nincs olyan, hogy „én erős vagyok”. Mondom, én sem birtam volna végigcsinálni. Igy, hogy már a hátunk mögöttünk tudhatjuk a legkeményebb napokat, ezek után is azt mondom, bizony én SEM birtam volna ki – ha nincs meg mögöttem az a valóban csodálatra méltó, megfelelő HÁTTÉR. Ma megismerkedtem egy Ági nevű höggyel az Emporiumban, aki három gyerekes családanyaként olvasta napmintnap a blogot. Nagy szeretettel mesélte, miként hatott rá (különböző rétegeiben) és hogy mennyire fellelkesitette ez a "remek példa”, aminek itt „tanuja” volt. Oké. Elmondtam neki is, mit gondolok erről, és hogy nem, ezt igazánból egyetlen anya sem képes kibirni, legyen bármi eltökélt, akkor is belezavarodna a saját köreibe megfelelő mentorolás nélkül. S végülis ő maga mondta ki a legvégén a fő tanulságot, ami nekem is nagyon tetszett: oké, jobban belegondolva mégiscsak elfogadja, hogy nem vagyok „csodalény”, de akkor legyen a történet arra bizonyiték, hogy igenis borzasztóan fontosak az egészséges emberi kapcsolatok. És ha csak néhányan is elgondolkoznak talán azon, hogy - ha már másért nem is -, hát márcsak azért is baromi fontos az emberi kapcsolataink milyenségére fektetnünk a lehető legnagyobb hangsúly az életben, hogy tényleg ilyen nagyszerű és tisztességes támaszai lehessünk egymásnak, amikor packázik velünk a sors – és amikor másképp tán tényleg belezavarodnánk egy ilyen szintű váratlan nehézségbe. Hát nem?
Máté pedig egyre jobban számolja a perceket :)))
A napokban elköltöztünk Pasarétről, az elkövetkező néhány hónapban (gondolom, úgy szeptemberig) Újpesten tudjátok majd meglátogatni – mert ez a legjobb megoldás, per pillanat. De szükség lesz némi csapatjátékra, nehogy „csőstül” rohanjátok le. Szerintem inkább majd az azt követő héttől (tehát hóközéptől) lenne inkább fogadóképes a szélesebb baráti körre, és akkor is szerencsés lenne majd egyeztetni, ki mikor jön. Rendben?
Most látom, már elmúlt éjfél, tehát - szinte hihetetlen! - már azt mondhatjuk, hogy
"Holnap és holnap és holnap..." :)
A tervek szerint Máté pénteken hazajöhet
Ma csak röviden, a lényeg: a tervek szerint csütörtökön kiveszik az utolsó csövet is a mellkasból és másnap, azaz már pénteken Máté el is hagyhatja a traumatólógaia osztályt, ami annyit jelent, hogy belgyógyászatilag onnantól lesz "elbocsátható" :)))))
A kulccsonthoz nem nyúlnak most, hiszen már öt hetes a törés, elvben néhény hónap elteltével lehet majd visszatérni rá. A lapocka és a borda teszi a dolgát "magától".
Az egyéb rehabilációs segitségek a mai napi állapot szerint adottak, ma délelőtt randevúzott Máté egy jeles intézmény egyik igen rokonszenves és ugyancsak jeles vezetőjével... erről majd később. Tény, Máté tud hármasával visszafelé számolni százból :D (Ez azért volt vicces, mert én magam pl. kevésbe tudtam lépést tartani ezzel az attrakcióval. ) Na, komolyan... Máté nyitott minden későbbi segitségre, de jelenleg a legnagyobb öröm akkor is az számára, hogy pénteken hazajöhet. Már tervezi a májusi szülinapi buliját, meg a nyári bográcspartikat, meg hogy lefesti a papa keritését, meg hogy amint lehet, felkeresi ott a stadionnál lévő K4 nevű, vadiúj a gokart pályán azt a bizonyos Turai Tamás urat, akivel elutazása előtt találkozott épp és szép terveket szőtt Máté etéren is - igaz, már februártól. Egyre többen mehetnek be hozzá apránként, persze csak úgy diszkréten - addig is -, öcsémet is egy jó másfélórás önfeledt csevejjel a lépte meg Máté, meg barátjával, Ádámmal is jól elbolondoztak a minap, és ma beosont hozzá a kétéves Lili unokám is, aki persze tudta eddig is, hogy "Pánté" kórházban van, mert elesett a havon... de ma közölte Mátéval, hogy "Pánté, gyere haza!" úgyhogy nincs mit tenni, ennek a kiscsillagnak nem lehet nem teljesiteni a kéréseit;
szóval nincs apelláta - Máté mostmár hazajön...
:)))
