Érdekesség: Máté nehezen hiszi el, hogy korábban nem ismertük Balázsékat... azt mondja, teljesen biztos abban az érzetében (vagy inkább tévérzetében?), hogy nem ott, a kórházban találkoztak először, hanem a kórházban már mint régi ismerős a régi ismerőst köszöntötték egymást. Pedig nem :) Valószínűsítem, hogy amikor Balázs a kóma alatt két alkalommal is beszélt Mátéhoz, az őszinte és természetes viselkedése ivódhatott bele így Máté zsigereibe... gondolom. Vagy nem... végülis mindegy! Amikor már ébrenlétekor jött be Balázs, akkor Máté ugyan társalgott, de végtére is, az még egy sokkos állapot volt még... nem volt teljesen jelen a valóságban, épp csak kapcsolatot tartott - nos, akkoriban Máté időnként például még úgy vélte, hogy Balázs a Talma tesója... mert nyilván össze-összemosódtak a személyek és a témák. Az utolsó nap, amikor Betti is bejött elköszönni, Máté akkor is azt hitte, hogy Balázs, aki régi haver, most behozta hozzá bemutatni a feleségét. S döbbenten vette tudomásul, amikor újra és újra elmeséltem a történteket, hogy nem, nem régi haver, csak olyan, mintha az lenne :)
Éljen a magyar hokiválogatott!
...és másnap, az ukránok elleni fényes győzelemmel a válogatott 4:2 gólaránnyal
megnyerte a világbajnokságot és ezzel feljutott az "A" csoportba, a legjobbak közé.
A NÉGY gólból HÁROM (!)
LADÁNYI Balázs gólpasszából lett.
Az egyik gólt meg Vas Marci lőtte.
(a másik hármat Vas János, Palkovics és Peterdi)
Összesitésben Balázsnak lett a legtöbb pontja a pontversenyben, (2 góllal és 7 gólpasszal), Marci pedig harmadik, megosztva egy külföldivel.
(Fontos része a dicsőségnek még persze az is, hogy a második is egy magyar játékos lett, a Palkovics Krisztián, meg a legeredményesebb kapus is a magyar kapus, Szuper Levente lett :)
- és hogy tényleg igazi csapatmunkát láthattunk)
Példaképek márpedig vannak
A múlt héten, épp a végső japán diadalmenet előestéjén írtam egy levelet az egyik sportlap főszerkesztőjének, amire semmiféle reakció nem érkezett. Mivel azonban nagyon szeretném, hogy minél több ember szívébe jó mélyen bevésődjék - túl a sportszakmai elismerésen - a Ladányi Balázs név, úgy gondolom hát, itt teszem most közzé azokat a gondolataimat, amit ez a remek élsportoló ébresztett bennem az emberi mivoltával is:
"Tisztelt Főszerkesztő úr!
Nem vagyok újságíró, nem szoktam írásokkal bombázni a szerkesztőségeket, de már hosszú hetek óta foglalkoztat egy gondolat, amit szeretnék megosztani minél több emberrel – főként a sport iránt érdeklődők sokaságával. Engem ugyanis a közelmúltban alaposan megváltoztatott valaki és azt gondolom, jó lenne, ha mások is tudnák, micsoda remek emberek akadnak magánemberi mivoltukban is az élsportolóink közt (is). Amennyiben egyetért velem, hogy valóban közlésre méltó mindaz a jó, amit leírtam és nem tartja túl gáznak az amatőr stílusomat sem – hiszen mondom, nem vagyok szakmabeli, hétköznapi mérnökként próbáltam megfogalmazni, ami így felkavart – kérem keressen helyet a lapjában az alábbi szövegnek, hadd osztozzanak minél többen az örömömben. "
Példaképek márpedig vannak.
Nekem sosem volt példaképem. Az a néhány, számomra meghatározó ember, akik „zsinórmértékül” szolgáltak életem során, ők sem a példaképeim. Ők olyan viszonyítási alapokkal áldottak meg - leginkább a kikezdhetetlen személyiségüket mutatva példaként -, mely bárkinek áldást jelent. De nem a példaképeim. Nem is tudom, mit jelenthet pontosan, hogy valaki valakinek a példaképe. Az a fajta romantikus rajongás, amelyről más emberektől olvastam, hallottam, azt nem ismerem. Azt gondoltam, talán már régen le is áldozott ez a módi. Pedig nem. Példaképek márpedig vannak… és most azt gondolom, bizony kellenek is!
Ezév januárjában súlyos baleset érte a 23 éves Máté fiamat külföldön, s a kóma alatt Talmácsi könyvéből olvasgattunk fel neki, tudván, hogy fiam hallja és érti a szavakat és hogy neki mennyire fontosak ezek a sorok. Magam is meglepődtem ennyi szerénységen és bölcsességen, ami árad ebből a könyvből. Arra gondoltam, milyen szerencse is, hogy fiamnak van példaképe, hiszen a küzdelem során olyan párhuzamokat tudtunk állítani, ami feltétlenül Máté javát szolgálta.
Nem nézek sportközvetítéseket, lényemtől valahogy máig idegen maradt a sportvilág, pedig háttérzajként folyamatos az otthonomban a tenisz, a foci, az amerikai foci, a motorversenyek és persze a Forma-I. (Igaz, amikor Palik közvetít, akkor oda-odafülelek jómagam is, mert mindig jókat mulatok rajta és mert rokonszenves, amiért rendszerint lazaságot és vidámságot áraszt) Szóval nem vagyok jártas a sportéletben, így hát, amikor a brianconi kórházban odalépett hozzám két magyarul beszélő fiatalember, hogy ők Ladányi Balázs és Vas Márton – tudom, fura – számomra teljesen ismeretlenül csengett a nevük. Magyar hokisok vagyunk, mondták, szerződéssel dolgozunk most kint. Azért jöttek be hozzánk a kórházba, hogy felajánlják, náluk lakhatok, ameddig csak kell, tekintettel a nehéz körülményekre. Nem tudom érzékeltetni a súlyát ennek a felajánlásnak. Mert az, hogy egy sportoló férfi bevállal egy ilyen kényszerközösséget, az tán nem is annyira meglepő. A férfiak rendszerint nem is gondolnak bele elsőre, mit is vállalnak ezzel tulajdonképpen. De Balázs megnyugtatott, hogy Betti, a felesége is szeretettel vár, emiatt hát ne aggódjak, rendes asszony. Persze, értettem én a tiszta, jó szándékot, kétség nem fért hozzá, láttam a tekintetében az őszinte segíteni akarást, az őszinte humánumot. De akkor is. Befogadni egy ismeretlen embert a legszűkebb privát szféránkba úgy, hogy ember meg nem mondta akkor még, vajon mennyi ideig lesz Máté fiam kómában és ha felébred, vajon mikor kerül hazaszállítható állapotba? Egy hét, egy hónap, egy év…? Betti még csak nem is látott, úgy mondott igent telefonon a férjének, Balázsnak, tart, ameddig tart, segítenek. Amikor fiam Márk nevű barátja megtudta, hogy befogad ez a bizonyos Ladányi és a felesége, Márk csak hüledezett tágra nyílt szemekkel, hogy tisztában vagyok én egyáltalán, ki is ez „a” La-dá-nyi Ba-lá-zs?!
Mondtam, nem igazán, csak azt tudom, hogy sportoló és rendes ember. Erre Márk valami eszeveszett giga-szenvedéllyel ecsetelni kezdte nekem, hogy dehiszen ez az ember az ő gyerekkori példaképe. Értem? Mondom, igen, értem. Csak olyan fura volt ezt a többnyire higgadt figurát ekkora nagy lázban látnom. És akkor kezdtem csak megérteni, micsoda felelősség is pl. élsportolónak lenni. Hogy mennyire fontosak a tettei. Megértettem, hogy igenis, kellenek a példaképek és öröm volt látnom Márk arcán a megelégedettséget, hogy szinte büszke volt Balázsra, hogy nolám! látjátok, milyen remek ember az Én példaképem?!
Később láttam Balázst autógrammot adni csillogó szemű francia kiskölköknek és arra gondoltam, hogy tévedtem, hiszen egyáltalán nem is divatjamúlt ügy ez a példaképesdi. Egyszer meg elkísért engem az egyik hivatalba, ahol még a szomszéd szobákból is átjöttek hozzánk autógrammokért, ahogy híre járt, hogy „a” Ladányi van itt személyesen.
Nos, én azóta se nézek persze több sportközvetítést, de a minap épp félúton voltam Dunaújvárosba, (milyen különös véletlen – épp Bettihez mentem látogatóba), amikor megcsörrent a mobilom, hogy nézem-e a tévét, mert a Ladányi lőtt egy gólt a japánoknak. Aztán újabb sms-ek, meg újabb hívások… hogy tudom-e, hallottam-e már. Olyan barátaink, rokonaink is, akikről tudom, hogy különösebben nem sportrajongók, most ők is sorra fel-felkapták fejüket a hírek hallatán. Ez nagyon jó. Szerintem ez tényleg nagyon jó. Hogy van egy kiváló sportoló, aki túl a sporteredményességén, jelesre vizsgázik emberségből is és ettől aztán (persze áttételesen) egy csomó olyan ember figyelmét is ráirányítja az adott sportágra, akik egyébként nem túl nyitottak.
Tudom, hogy az év sportolója díjat nem én osztom, de kedves Ladányi Balázs, én bizony most jelképesen mégis neked adom. Az év sportolója elismerés szerintem sem redukálható le pusztán az elért eredményekre.
Az év sportolója olyan eredményes élsportoló kell, hogy legyen, aki túl a mérhető teljesítményein, emberi mivoltában is példaképnek állítható.
Mint például Talmácsi, akit tavaly el is ismertek, és mint például te.
Köszönök mindent, kedves Balázs, életem végéig nem fogom tudni meghálálni mindazt a jóságot, szeretetet, támaszt és bátorítást, amit tőled és a feleségedtől kaptam, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Azt gondolom, jól választott Márk, amikor téged választott példaképéül és minden szülő örülhet, akinek a fia téged választ, mert emberséget is kap mellé. Mint amilyen örömmel töltött el engem is a felismerés a Talmácsi könyvben olvasottak során, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy a motorok mennek körbe-köre. Itt személyiségek vannak, küzdelmek, gondolkozásmód, tartás és kitartás… ami mind-mind kellett ahhoz, hogy fiam immár a legjobb úton van a teljes felépüléséhez.
Mostantól már a sport, a sportélet, a sportolók világa leginkább erről szól nekem.
:)))
Vas Marci :)
Viszont ha már elkanyarodtama hokihoz... ne maradjon ki az a fotó sem, amin Vas Marci is rajta van... (ha akadna, aki nem tudja még: jobb oldalt) Ez a kép a megismerkedés délutánján készült, amikor bennünket Balázs hazavitt bemutatni Bettinek, s minthogy későre járt és már nem mentek a buszok, hogy ne kelljen stoppolniuk a srácoknak, Marci felvitte Márkot, Tomát és Ádámot a hegyekben lévő szálláshelyre. Róla nem is beszéltem sokat eddig, pedig ő is kitett magáért rendesen :) pár nappal később pedig - minthogy épp hazautazott pár napra - ő hozta utánam az utánpótlást könyvekben és ruházatban is... :))
Ladányi Balázs :)
Ahogy kerestem ezt a "tehénkés" (nem túl jó) képet, ott volt épp mellette ez a faliújágos is...
A kis tehénke
Másnap négyen, Emese, Ádám , Márk és Toma is (Toma is beszél franciául, ha jól értettem) újra bementek felvenni immár egy részletesebb jegyzőkönyvet, majd pedig felszálltak egy buszra, hogy bemenjenek a kórházba… a sofőr meg csak néz rájuk és újra meg újra feltesz Emesének egy kérdést, amit egyikük sem értett, csak azt, hogy valami Emese „ami..”-jával kapcsolatos... hát képzeljétek! Az előző esti furgonos férj volt a buszsofőr, csak ők most nem ismerték meg. Hiszen akkor éjjel csak ült ott valaki a sötétben, meleg sállal és sapkában... és igen, éppen ez a buszsofőr volt az, aki felvitte őket. Oké, nem túl nagyváros ez a Briancon, de ez akkor is meseszép véletlen, nem? Akkor már világosá vált, hogy Máté hogyléte iránt érdeklődött. (és persze, megint nem kérte el tőlük a jegyek nem kis összegű árát.)
A kórházban a drága Nathali nővér fogadta őket, mondta, sajnos tényleg nem mehetnek be Mátéhoz, és bármennyire is megérti őket, sajnos tényleg nem adhat felvilágosítást sem, úgyhogy inkább sétáljanak egyet a városban, amíg a szülők ide nem érnek. Lementek hát járni egyet és egyszer csak jön Márk, kezében egy … egy olyan... nos, akik ismeritek Márkot, tudni fogjátok, ha azt mondom, olyan igazán „márkos” ötletként egy olyan igazi kis „márkos” ajándék... egy pici csikos tehénke …. A barátok már meg sem szoktak lepődni az ilyen márkos-húzásokon :))), de most ez még azon is túltett… majd' megszakadtak a röhögéstől – igen, :) a röhögéstől – hogy normális vagy? Mit akarsz ezzel?? Csak - válaszolt Márk a szokásos Márkos természeteséggel - gondoltam, örülni fog Máté, amikor felébred és megtudja, hogy itt voltak a barátai… A tehénkét tartó kis rózsaszín tégelyre írta végül rá Emese, hogy „jobbulást”. :)))
Amikor tudták, hogy közeledünk – hiszen nyilván telefonkapcsolatban voltunk velük is - visszamentek a folyosóra… és ekkor Nathali csak megszánta őket, az állhatatosságuk megértésre talált; mégiscsak beengedte őket egy-egy röpke pillanatra, kettesével, még előttünk. Először Márk és Ádám ment be, majd Emese és Toma. Azt mondja Emese, jó volt Nathatli határozott és szeretetteljes jelenléte, meg hogy külön megkérte őket, odabent lehetőleg senki ne sírjon. Így hát Emese is még odakint kisírta magát, s így ott, bent, már képes volt fegyelmezni magát. Meg az is jó volt, hogy Nathali rendesen felkészítette őket a sok cső látványra is, hogy ne ott bent érje őket a sokk. Harmadnap Móni és Anna is bemerészkedtek, meg Dave is, és mindenki nagy hálával fogadta Nathali segítő közreműködését.
Beszélt még Emese Edoról is, aki rendületlen mosogatásokba kezdett... mondja neki Emese, ugyan hagyd már, vagyunk elegen, ne te csinálj mindent! Erre Edo: tudod, legalább ezzel megpróbálok segíteni valamit, hiszen nektek sokkal nehezebb most minden... Edo új lány, most először jött velük, három napja ismerte meg Mátét, szóval nyilván ő kötődött egyelőre legkevésbé Mátéhoz , s így próbált segítségükre lenni Máté barátainak legalább :) Nekem ez is olyan emberi... és megható... :)
A kis csíkos tehénke a rózsazsín talapzaton, rajta a "Jobbulást" felirattal pedig végigkísérte Mátét; megengedték, hogy végig ott maradhasson az intenzív szobában, azon a szekrényen, ahova Emeséék tették és ma is itt díszeleg Máté itthoni ágya mellett. És valóban... Máté valóban nagyon örül ennek a kis lüke rózsaszín tehénkének, igen, mert hisezn a barátaitól kapta.
:)))
A kulcs
Amint felértek a szálláshelyre, kiderült, hogy nincs meg a kulcs az apartmanhoz… hiába kaptak két kulcsot, az egyik bent van a kégliben, a másik meg… na, hol?! Hát természetesen éppen Máté hátizsákjában. Ekkor már lehetetlen lett volna bejutni a kórházba, pláne ilyen operatív szándékkal. Úgyhogy a baráti társaság tagjai végülis egy-egy idegen csoport szobájában húzták meg magukat akkor éjjel. Emesét és Ádámot például két pécsi lány fogadta be, nagy-nagy szeretettel és megértéssel… és Ádám csak ekkorra szedte össze magát annyira, hogy fel merjen hívni engem. Ezt persze hosszas tili-toli előzte meg, hogy mégis ki vállalja... Telefonáljon inkább a Móni? Vagy beszéljen inkább a Márk? Kivel vagyok a legjobb viszonyban? Vagy ki lesz képes egyáltalán ezt most megbeszélni velem? Mivel senkinek nem volt ereje hozzá, de már lehetetlen volt tovább halogatni, végül Ádám félrevonul és… és felhívott.
Tudom, fontos lett volna, ha azonnal értesítenek, oké, hát persze…, de teljes megértéssel vagyok mégis, amiért csak késő este került erre sor. Köszönöm, hogy egyáltalán akkor megtették és nem vártak reggelig. Hiszen Ádám telefonja után nem sokkal én magam sem voltam képes ezt csak így, telefonon odavetni Verának, Máté szerelmének. Ezt nyilván személyesen kellett volna. De indulnunk kellett, nem késlekedhettünk. Persze, hogy nem mehettünk ki hozzá Nagykovácsiba. Úgyhogy én is inkább Vera édesanyját kértem a telefonhoz és neki mondtam el, hogy ő adagolja be a lányának. Vera persze szinte azonnal hívta a kinti barátokat, hogy tőlük hallja, mi van Mátéval pontosan… így aztán Emesére várt még egy jó félórás érzelmi menet, minthogy Vera is feltétlenül tőle akarta hallani.
Dave és a furgonos pár
Volt ott egy fiú, akivel Máté nagyon összebarátkozott aznap, végig együtt ugrálgattak és például az is teljesen furcsa számomra, hogy őrá sem emlékszik Máté, de egyáltalán nem. Nemcsak magára a srácra nem, hanem arra sem, hogy lett volna ott valami új barát. Dave-nek egy kis sportkereskedése van ott, a liftek aljában, de aznap szabadnapos volt, s ilyenkor mindig felmegy ugrálgatni. Szóval nagyon összebarátkoztak Mátéval, s amikor nekivágtak annak a bizonyos nagy ugratónak, Dave ugrott először, hogy Emese be tudja lőni a fényképezőgépet, mert meg akarta örökíteni Máténak ezt az ugrását is. Dave tehát lent várta Mátét, Emese pedig felkészült a fotózásra.
A kép azonban nem készült el, mert Máté nagyobb ívben ment, mint Dave, tehát „kiugrott a képből” is, meg túl a leszállópálya ferde szakaszán is… Emese úgy mesélte, hogy ő csak ámulattal nézte, mekkora nagyot ugrott Máté és hogy még mindig repül, aztán talpra érkezik… és innen már tudjátok… eldől, mint egy zsák és csúszik tovább a tehetetlen, eszméletlen test. Aztán amikor már nem csúszott tovább, ott maradt fekve. Emese nekiállt kiabálni, hogy Máté, kelj fel, gyorsan lecsúszott hozzá, Dave is ott volt már akkor, együtt szólongatták, hogy Máté, kelj fel! Emese közben stabil oldalfekvésbe helyezte – micsoda lélekjelenlét!!! egy ilyen fiatal lánytól!!! micsoda lélekjelenlét! – majd kinyitotta Máté száját, hogy a nyelvét is biztonságba helyezze, ahogyan azt kell és ekkor a szájából kicsorduló vér láttán Emese már egyértelműen látta, hogy nagyon nagy baj van. Kiabálásukra fél percen belül ott termett egy orvos, majd perceken belül négy-öt másik, az ő ordibálásukra meg rádiózásukra meg szinte azonnal másik vagy tizenöt… Mind egy szálig szolgálatban lévő egyenruhás… hipp-hopp került gyorsan egy fűthető sátor, jöttek a kíváncsi turisták, akiket nem győztek Emeséék elhessegetni. Dave telefonjáról hívta Emese Ádámékat - akik már ott méltatlankodtak a buborékos felvonónál, hogy hol késnek már Mátéék, merthogy indul az utolsó járat -, hogy azonnal jöjjenek vissza. Ádám és Márk odaérkezése után nem sokkal már el is vitte Mátét a helikopter... Emese is és Márk is beszél franciául, de az orvosok inkább Dave-vel beszéltek, rengeteget… Emesétől olyanokat akartak megtudni, hogy mikor született Máté, meg ilyenek (amiről persze neki fogalma nem volt) ezenkívül Emese is vérnyomását megmérték, mert akkora már az ájulás határán volt szegény lány, maga is. Ekkor már a liftek lezártak, úgyhogy háromszor fordult a motoros szán, hogy le tudja vinni őket a végállomásra, onnan pedig be kellett menniük a szomszédos falubéli őrsre, mert ilyen súlyos, életveszélyes balesetnél természetesen jegyzőkönyvet kellett felvenni.
S itt jön megint AZ ember, az emberség… a jegyzőkönyv felvétele után a rendőr magánemberként átvitte őket Brianconba, a kórházba, ahol persze még javában folytak az életmentő alapeljárások… nyilván nem tudtak velük foglalkozni ott, az intenzíven, nem is tudhattak meg semmit, csak azt, hogy válságos Máté állapota, menjenek haza és értesítsék a családot, mert felvilágosítást is csakis a család kaphat.
Végül a recepciós rendelt nekik egy taxit, mert Puy-St.Vincentbe már nem tudtak másképp feljutni… azaz: nem tudtak VOLNA, ha egy kis furgon meg nem áll ott, a kórház udvarán valamiért… s minthogy a taxi még mindig nem érkezett meg, Márk megkérdezte a nőt, nem vinné-e fel esetleg őket a hegyekbe, megfizetnék az útiköltséget, csak tegye már meg, mert úgy tűnik, hiába várják a taxit. Nos, ez a hölgy közölte, hogy rendben, csak előbb hazaviszi a gyerekeket, aztán visszajön értük – azzal elment. No, legyintettek a fiatalok, erről ennyit. És lássatok csodát, alig negyed óra elteltével egyszer csak odagurul a furgon, tényleg visszajött a nő, a férjével, felvitték Emesééket a szálláshelyükre és még csak meg sem engedték, hogy kifizessék nekik legalább a benzinköltséget a fuvarért. Ez ugye tanulságos, megint? Hogy ne ítéljünk előre… bámulatos, hogy tényleg visszajött értük a nő! Hát nem elképesztő? És gyönyörű, nem? :)
Oké, lesz még bejegyzés :)
Lesz még bejegyzés :) tele a fejem olyan dolgokkal, amiket szívesen megosztanék veletek - csak baromira pörögnek a napok :) folyton azon kapom magam, hogy megint ágyban vagyok :))) de az éjjel neki veselkedtem, íme:
Izgalmas nap volt a tegnapi – azaz már a tegnapelőtti?
Végre Máté is elérkezettnek látta az időt, hogy összerakjuk a baleset napját – úgyhogy délben kihoztam hozzánk Emesét (emlékeztek tán, ő Máté legjobb barátjának, Ádámnak a kedvese és ő az a lány, aki a szemtanuja volt az esetnek…)
Emese a baleset másnapja óta nem látta Mátét, hiszen oda be, az intenzívre, a családon - és később a Balázsékon meg Dave-en kívül – alapban nem mehetett be más. Nagy engedmény volt egyáltalán már az is, hogy egyszer-egyszer mégis beengedték hozzá 5-5 percre, párosával a barátokat. Idehaza pedig Máté még továbbra sem tárta szélesre a vizit-kaput… valójában Emese az első lány, akivel találkozott (persze Verán és az unokanővérein felül)
Nos, még a vártnál is jobban telt a délután! Emese hihetetlen energiákkal és szenvedéllyel - és humorral! - adta vissza, a lehető legpontosabban, egyrészt a balesetet közvetlenül megelőző két és fél órát, ami Máté számára teljesen fehér foltként létezik, másrészt számtalan újabb, számomra is ismeretlen kedves részlet került elő.
Megkísérlem összefoglalni a hosszú elbeszélés sarokpontjait.
Csak emlékezettőül, hogy könnyebb legyen kötni az időket:
Január 25-én indultak, busszal, a szokásos baráti körből idén kevesebben mentek, most csak 8 fős volt az ő szűkebb csoportjuk. Másnap érkeztek meg a szálláshelyre, és aznapra ugye sosincs még síbérlet. Január 27-én és 28-án Puy-St.Vincent pályáin sieltek és 29-én ment át a csoport a Briancon melletti Serre Chevalier pályákra (ennek a pályarendszernek a része a Villeneuve-i snowbord pálya is, amit Máté már a liftekből megmutatott Emesének)
Délig jobbára együtt sielgettek mind a nyolcan, persze ki-ki a szokásos tempójában. Emese hallatlan bájos öniróniával idézte fel az eséseit meg a kipotyogásait a csákányosból… meg hogy a harmadik újra kiesés és restart után végül Máté vitte fel a hegyre Emese boardját is - merthogy szegény lány akkorra már teljesen kimerült. Kiderült, Máté már ebből a délelőttből sem emlékszik sok mindenre. Az megvan – így, a felidézés után, hogy Ádám, Máté és Emese tényleg háromszor gyalogolt vissza Emese újbóli kiesései folytán és hogy ez mennyire vicces volt, de a lovagiassága például még a felidézés után sem kap éles képet. Aztán Emese elkezdte mesélni, hogy Máté mit evett a hüttében, ahol a déli találkozóhelyen együtt voltak mindahány – és Máté megszakította, hogy „áh! emlékszem! Elcseréltem veled a szendvicsemet, mert a tiéd nem ízlett neked…” és igen! Tényleg így volt – erősítette meg Emese. Aztán kész is van. Ezenkívül egyetlen egy dologra emlékszik még Máté (de erre is csak most, Emese részletes beszámolója után). Ebéd után, amikor már ketten mentek vissza a snowboard pályákhoz, egyszercsak látja ám Máté, hogy Emese hóember jelmezbe bújva captat felé… és annyira, de annyira vicces látvány volt ez a csupa-csupa-csupa Nausziká… (vagy inkább csak hóleány? hiszen Emesének nemcsak a karja volt hóból – háháhá) Szóval olyan vicces látvány volt ez az ennyire behavazott lány, hogy Máté piszkosul el kezdett nevetni. Emese meg mondja neki, ne nevess, nekem jött egy sielő és baromi nagyot huppantam a hóba és most nem tudom letakarítani magamról ezt a temérdek havat… légyszi., légyszi… Úgyhogy nagy-nagy röhögések közepette Máté végülis letakarítgatta Emeséről a rá feltapadt hótömegeket, a hátáról, a fejéről, még a garbója nyaka alól is ki kellett kotorni a jeges „pakolást”. Nos, ennyi, amit „megtaláltunk”, és onnantól semmi. Mondom, még úgy sem, hogy most Máté figyelmesen végighallgatta a történteket. (Olyanok ezek most számára, mint – talán emlékeztek, az anyukák nyilván sok sztorit mesélnek mindenkinek a gyerekkorából, amit betéve tudtok már ti is - szóval mint amikor tudod, hogy a te sztorid, tudod, hogy a te emléked, de nem a te valós emlékképed)
