A kis tehénke

Másnap négyen, Emese, Ádám , Márk és Toma is (Toma is beszél franciául, ha jól értettem) újra bementek felvenni immár egy részletesebb jegyzőkönyvet, majd pedig felszálltak egy buszra, hogy bemenjenek a kórházba… a sofőr meg csak néz rájuk és újra meg újra feltesz Emesének egy kérdést, amit egyikük sem értett, csak azt, hogy valami Emese „ami..”-jával kapcsolatos... hát képzeljétek! Az előző esti furgonos férj volt a buszsofőr, csak ők most nem ismerték meg. Hiszen akkor éjjel csak ült ott valaki a sötétben, meleg sállal és sapkában... és igen, éppen ez a buszsofőr volt az, aki felvitte őket. Oké, nem túl nagyváros ez a Briancon, de ez akkor is meseszép véletlen, nem? Akkor már világosá vált, hogy Máté hogyléte iránt érdeklődött. (és persze, megint nem kérte el tőlük a jegyek nem kis összegű árát.)

A kórházban a drága Nathali nővér fogadta őket, mondta, sajnos tényleg nem mehetnek be Mátéhoz, és bármennyire is megérti őket, sajnos tényleg nem adhat felvilágosítást sem, úgyhogy inkább sétáljanak egyet a városban, amíg a szülők ide nem érnek. Lementek hát járni egyet és egyszer csak jön Márk, kezében egy … egy olyan... nos, akik ismeritek Márkot, tudni fogjátok, ha azt mondom, olyan igazán „márkos” ötletként egy olyan igazi kis „márkos” ajándék... egy pici csikos tehénke …. A barátok már meg sem szoktak lepődni az ilyen márkos-húzásokon :))), de most ez még azon is túltett… majd' megszakadtak a röhögéstől – igen, :) a röhögéstől – hogy normális vagy? Mit akarsz ezzel?? Csak - válaszolt Márk a szokásos Márkos természeteséggel - gondoltam, örülni fog Máté, amikor felébred és megtudja, hogy itt voltak a barátai… A tehénkét tartó kis rózsaszín tégelyre írta végül rá Emese, hogy „jobbulást”. :)))
Amikor tudták, hogy közeledünk – hiszen nyilván telefonkapcsolatban voltunk velük is - visszamentek a folyosóra… és ekkor Nathali csak megszánta őket, az állhatatosságuk megértésre talált; mégiscsak beengedte őket egy-egy röpke pillanatra, kettesével, még előttünk. Először Márk és Ádám ment be, majd Emese és Toma. Azt mondja Emese, jó volt Nathatli határozott és szeretetteljes jelenléte, meg hogy külön megkérte őket, odabent lehetőleg senki ne sírjon. Így hát Emese is még odakint kisírta magát, s így ott, bent, már képes volt fegyelmezni magát. Meg az is jó volt, hogy Nathali rendesen felkészítette őket a sok cső látványra is, hogy ne ott bent érje őket a sokk. Harmadnap Móni és Anna is bemerészkedtek, meg Dave is, és mindenki nagy hálával fogadta Nathali segítő közreműködését.
Beszélt még Emese Edoról is, aki rendületlen mosogatásokba kezdett... mondja neki Emese, ugyan hagyd már, vagyunk elegen, ne te csinálj mindent! Erre Edo: tudod, legalább ezzel megpróbálok segíteni valamit, hiszen nektek sokkal nehezebb most minden... Edo új lány, most először jött velük, három napja ismerte meg Mátét, szóval nyilván ő kötődött egyelőre legkevésbé Mátéhoz , s így próbált segítségükre lenni Máté barátainak legalább :) Nekem ez is olyan emberi... és megható... :)

A kis csíkos tehénke a rózsazsín talapzaton, rajta a "Jobbulást" felirattal pedig végigkísérte Mátét; megengedték, hogy végig ott maradhasson az intenzív szobában, azon a szekrényen, ahova Emeséék tették és ma is itt díszeleg Máté itthoni ágya mellett. És valóban... Máté valóban nagyon örül ennek a kis lüke rózsaszín tehénkének, igen, mert hisezn a barátaitól kapta.
:)))