Példaképek márpedig vannak

A múlt héten, épp a végső japán diadalmenet előestéjén írtam egy levelet az egyik sportlap főszerkesztőjének, amire semmiféle reakció nem érkezett. Mivel azonban nagyon szeretném, hogy minél több ember szívébe jó mélyen bevésődjék - túl a sportszakmai elismerésen - a Ladányi Balázs név, úgy gondolom hát, itt teszem most közzé azokat a gondolataimat, amit ez a remek élsportoló ébresztett bennem az emberi mivoltával is:



"Tisztelt Főszerkesztő úr!

Nem vagyok újságíró, nem szoktam írásokkal bombázni a szerkesztőségeket, de már hosszú hetek óta foglalkoztat egy gondolat, amit szeretnék megosztani minél több emberrel – főként a sport iránt érdeklődők sokaságával. Engem ugyanis a közelmúltban alaposan megváltoztatott valaki és azt gondolom, jó lenne, ha mások is tudnák, micsoda remek emberek akadnak magánemberi mivoltukban is az élsportolóink közt (is). Amennyiben egyetért velem, hogy valóban közlésre méltó mindaz a jó, amit leírtam és nem tartja túl gáznak az amatőr stílusomat sem – hiszen mondom, nem vagyok szakmabeli, hétköznapi mérnökként próbáltam megfogalmazni, ami így felkavart – kérem keressen helyet a lapjában az alábbi szövegnek, hadd osztozzanak minél többen az örömömben. "

Példaképek márpedig vannak.

Nekem sosem volt példaképem. Az a néhány, számomra meghatározó ember, akik „zsinórmértékül” szolgáltak életem során, ők sem a példaképeim. Ők olyan viszonyítási alapokkal áldottak meg - leginkább a kikezdhetetlen személyiségüket mutatva példaként -, mely bárkinek áldást jelent. De nem a példaképeim. Nem is tudom, mit jelenthet pontosan, hogy valaki valakinek a példaképe. Az a fajta romantikus rajongás, amelyről más emberektől olvastam, hallottam, azt nem ismerem. Azt gondoltam, talán már régen le is áldozott ez a módi. Pedig nem. Példaképek márpedig vannak… és most azt gondolom, bizony kellenek is!

Ezév januárjában súlyos baleset érte a 23 éves Máté fiamat külföldön, s a kóma alatt Talmácsi könyvéből olvasgattunk fel neki, tudván, hogy fiam hallja és érti a szavakat és hogy neki mennyire fontosak ezek a sorok. Magam is meglepődtem ennyi szerénységen és bölcsességen, ami árad ebből a könyvből. Arra gondoltam, milyen szerencse is, hogy fiamnak van példaképe, hiszen a küzdelem során olyan párhuzamokat tudtunk állítani, ami feltétlenül Máté javát szolgálta.
Nem nézek sportközvetítéseket, lényemtől valahogy máig idegen maradt a sportvilág, pedig háttérzajként folyamatos az otthonomban a tenisz, a foci, az amerikai foci, a motorversenyek és persze a Forma-I. (Igaz, amikor Palik közvetít, akkor oda-odafülelek jómagam is, mert mindig jókat mulatok rajta és mert rokonszenves, amiért rendszerint lazaságot és vidámságot áraszt) Szóval nem vagyok jártas a sportéletben, így hát, amikor a brianconi kórházban odalépett hozzám két magyarul beszélő fiatalember, hogy ők Ladányi Balázs és Vas Márton – tudom, fura – számomra teljesen ismeretlenül csengett a nevük. Magyar hokisok vagyunk, mondták, szerződéssel dolgozunk most kint. Azért jöttek be hozzánk a kórházba, hogy felajánlják, náluk lakhatok, ameddig csak kell, tekintettel a nehéz körülményekre. Nem tudom érzékeltetni a súlyát ennek a felajánlásnak. Mert az, hogy egy sportoló férfi bevállal egy ilyen kényszerközösséget, az tán nem is annyira meglepő. A férfiak rendszerint nem is gondolnak bele elsőre, mit is vállalnak ezzel tulajdonképpen. De Balázs megnyugtatott, hogy Betti, a felesége is szeretettel vár, emiatt hát ne aggódjak, rendes asszony. Persze, értettem én a tiszta, jó szándékot, kétség nem fért hozzá, láttam a tekintetében az őszinte segíteni akarást, az őszinte humánumot. De akkor is. Befogadni egy ismeretlen embert a legszűkebb privát szféránkba úgy, hogy ember meg nem mondta akkor még, vajon mennyi ideig lesz Máté fiam kómában és ha felébred, vajon mikor kerül hazaszállítható állapotba? Egy hét, egy hónap, egy év…? Betti még csak nem is látott, úgy mondott igent telefonon a férjének, Balázsnak, tart, ameddig tart, segítenek. Amikor fiam Márk nevű barátja megtudta, hogy befogad ez a bizonyos Ladányi és a felesége, Márk csak hüledezett tágra nyílt szemekkel, hogy tisztában vagyok én egyáltalán, ki is ez „a” La-dá-nyi Ba-lá-zs?!
Mondtam, nem igazán, csak azt tudom, hogy sportoló és rendes ember. Erre Márk valami eszeveszett giga-szenvedéllyel ecsetelni kezdte nekem, hogy dehiszen ez az ember az ő gyerekkori példaképe. Értem? Mondom, igen, értem. Csak olyan fura volt ezt a többnyire higgadt figurát ekkora nagy lázban látnom. És akkor kezdtem csak megérteni, micsoda felelősség is pl. élsportolónak lenni. Hogy mennyire fontosak a tettei. Megértettem, hogy igenis, kellenek a példaképek és öröm volt látnom Márk arcán a megelégedettséget, hogy szinte büszke volt Balázsra, hogy nolám! látjátok, milyen remek ember az Én példaképem?!
Később láttam Balázst autógrammot adni csillogó szemű francia kiskölköknek és arra gondoltam, hogy tévedtem, hiszen egyáltalán nem is divatjamúlt ügy ez a példaképesdi. Egyszer meg elkísért engem az egyik hivatalba, ahol még a szomszéd szobákból is átjöttek hozzánk autógrammokért, ahogy híre járt, hogy „a” Ladányi van itt személyesen.

Nos, én azóta se nézek persze több sportközvetítést, de a minap épp félúton voltam Dunaújvárosba, (milyen különös véletlen – épp Bettihez mentem látogatóba), amikor megcsörrent a mobilom, hogy nézem-e a tévét, mert a Ladányi lőtt egy gólt a japánoknak. Aztán újabb sms-ek, meg újabb hívások… hogy tudom-e, hallottam-e már. Olyan barátaink, rokonaink is, akikről tudom, hogy különösebben nem sportrajongók, most ők is sorra fel-felkapták fejüket a hírek hallatán. Ez nagyon jó. Szerintem ez tényleg nagyon jó. Hogy van egy kiváló sportoló, aki túl a sporteredményességén, jelesre vizsgázik emberségből is és ettől aztán (persze áttételesen) egy csomó olyan ember figyelmét is ráirányítja az adott sportágra, akik egyébként nem túl nyitottak.

Tudom, hogy az év sportolója díjat nem én osztom, de kedves Ladányi Balázs, én bizony most jelképesen mégis neked adom. Az év sportolója elismerés szerintem sem redukálható le pusztán az elért eredményekre.
Az év sportolója olyan eredményes élsportoló kell, hogy legyen, aki túl a mérhető teljesítményein, emberi mivoltában is példaképnek állítható.
Mint például Talmácsi, akit tavaly el is ismertek, és mint például te.

Köszönök mindent, kedves Balázs, életem végéig nem fogom tudni meghálálni mindazt a jóságot, szeretetet, támaszt és bátorítást, amit tőled és a feleségedtől kaptam, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Azt gondolom, jól választott Márk, amikor téged választott példaképéül és minden szülő örülhet, akinek a fia téged választ, mert emberséget is kap mellé. Mint amilyen örömmel töltött el engem is a felismerés a Talmácsi könyvben olvasottak során, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy a motorok mennek körbe-köre. Itt személyiségek vannak, küzdelmek, gondolkozásmód, tartás és kitartás… ami mind-mind kellett ahhoz, hogy fiam immár a legjobb úton van a teljes felépüléséhez.

Mostantól már a sport, a sportélet, a sportolók világa leginkább erről szól nekem.

:)))