Most csak egy rövid beszámoló, mert egyre inkább zajlik ám az élet; munkát keresünk ezerrel Máténak! Tegnap Kistarcsán voltunk "hivatalos" ügyben vele, s dolgunk végeztével felvetődött egy jópofának tűnő spontán ötlet, hogy éppenséggel, ha már itt járunk, akár be is ugorhatnánk meglepetésként a Zalai Bencéékhez, Máté egykori gimis /telekis/ cimborájához... Pusztán emlékezetből, több év után is elsőre oda navigált Máté. Becsöngettünk, Bence édesapja engedett be bennünket, és mondhatom, igazán nagyon szívélyesen fogadott már ő is :) És amikor Bence előjött a terasztól és rájött, hogy egek! dehiszen ez a Máté... úgy ölelte meg egymást ez a két srác, hogy hiszitek, nem hiszitek... bizony elpityeredtem magam :) Talán kiderült a blogról, hogy nem vagyok egy könnyen síró természet, de az a szív, az a szeretet, az az öröm, aminek Bence apja és én tanuja lehettünk ott, abban a megható pillanatban... gyerekek! az még az én berozsdásodott könnycsatornáim csapjait is megnyitotta... aztán ott röhigcséltünk, hogy végülis mit kell ezen pityeregni, de tudjátok, az elmúlt fél év egyik legszebb, meghatóbb, legőszintébb pillanatának lehettem szerencsés részese :) és ez olyan jó! :))))))
Remek ötlet volt ez a "beugrás", mert megint átélhettünk néhány perc valóságos boldogságot, amiket ha filmen néz az ember, azt hiszi, milyen negédes, milyen mű, milyen elrugaszkodott
- pedig itt van, az élet tényleg ilyen! :)))))))
Látogatóban
Mindössze 4 hónap elteltével :)))))
Egy csomó programra meg nem is a maradt időnk, mert Tomáék már 3 órától várták Mátét egy házibulira – de végülis, kora délután úgy indulhattunk vissza, hogy mégis sikerült minden állomáshelyről megszereznünk a próbákat igazoló pecséteket.
Wow!
Épp a kép elkészültét követően, egy röpke pillanatra még elengendni is el tudta Máté a drótköteles pálya kapaszkodóját
Drótkötélen
Csapatjáték
Csocso
Önfényezés
:)))
A csúcson
Talán ismeritek talán nem, a 6. szint után negatívba törik visszafelé a fal, még további két szinttel. Nos, Máté felért a legmagasabb szintig, azaz a 8. (!) szintig fel tudta dolgozta magát, amit aznap csak ketten értek el előtte
(pedig mi ezt a programot hagytuk utoljára, szóval mi már a végfelé teljesítettük)
Lehet, hogy el kellene küldeni ezt képet a brinconi kórház dolgozóinak? :)))
Hadd lássák csak, milyen pompás munkát végeztek...
Hiszen alig négy hónapja történt még csak a baleset, s Máté máris itt tart erőnlétben :)))
Rácalmási családi nap
Folytatom az eseménydús programok sorát:
Szombaton Fruzsa sógornőm jóvoltából részt vehettünk egy nagyon élvezetes "céges családi bulin", Rácalmáson. Már önmagában az is örvendetes, hogy Máténak volt kedve ismét egy újabb megterhelő kiruccanáshoz, az meg fölöttébb megrökönyödést váltotott ki mindenkiből, hogy mennyit javult Máté össz-erőnléte...
Mindenféle teljesítmény próbákat kellett(?) - inkább lehetett :))) - teljesíteni, s Máté mind végigcsinálta, s nem is kis lelkesedéssel.
Pat Cortina
:)
Így igaz!
Ennek szellemében, magánemberként tehát köszönet egyrészt a személyes ismerősöknek mindazért, amit értünk tettek,
HAJRÁ!
A mindig lelkes Emese
Szélig Viktor
Van ám még valaki, akinek a személyét eddig nagyon mostohagyerekként kezeltem… magam sem értem, hogyan eshetett ki végig a fókuszomból. Igaz, csak egyszer vacsoráztunk együtt, de ő maga is, igenis aktívan a segítségünkre volt odakint… Ő kísért el például a segélyező hivatalba is…
dr. SZÉLIG Viktorról van szó….
Most, pénteken, amikor úgy megörültem a vele való találkozásnak is, utána kapcsoltam csak, milyen hálátlanul is bántam ezzel a fiúval… pedig bizony ő is a családunkat támogató brainconi team tagja! Ő épp csak azért nem jött be abban az adott, mindent eldöntő órában a kórházba, amikor jóirányt vett a sorsunk, mert… ő maga épp, egy ugyancsak szerencsétlenül járt magyar sebesült családján segített…
Szóval a Ladányi és Vas név mellé kéretik megjegyezni a
S z é l i g Viktor nevet is,
amikor az emberség kérdéskört járjuk…
:*)
Szinte felfoghatatlan!
Nézzétek csak! Ott ült Máté ezek a valóságos
Balázzsal már könnyebb volt
A váratlan megszólítás
Óriási megtiszteltetés!
És érte még egy elmondhatatlanul nagy megtiszteltetés Mátét:
„ i s t e n e k ”
tiszteletbeli csapattaggá vatták őt.
Még a születésnapján hívta őt félre Vas Marci és Balázs, hogy lenne egy Gála, amire, ha van kedve és energiája, szeretettel meghívják őt – persze tényleg, csak ha van kedve. Volt neki. Mondta, köszöni a meghívást, el fog menni. De semmit nem sejtet. Még amikor odaértünk, akkor sem. Még amikor Balázsék sorra bemutatták őt a csapattársaknak, még akkor sem. Még amikor Balázs elvitte őt a színfalak mögé, akkor sem. Amikor a végefelé Emese odajött, hogy közelebb kéne kicsit mennie a színpadhoz, csak akkor gondolt arra, hogy hínnnye, nyilván fel kell majd mennie a színpadra valami miatt…
De ekkora nagy dologra álmában sem gondolt! - mondta később.
És ha már mez? LADÁNYI !
L A D Á N Y I Balázs
Máténak ajándékozta azt a válogatott mezét,
amelyben Japánban játszott,
szóval amely mez átélte az egész
f é n y e s
g y ő z e l m e t!
Ésssss... és ha már mez: WOLVES
Köszönet hát érte a Wolves staffnak!
Ha már mez: TALMA
A születésnap másnapján nem kis meglepetés érte Mátét; képzeljétek csak el, a Talma–menedzsment egyik kedves tagja beállított hozzá néhány Talma ereklyével… nem voltam otthon, csak Máté és a mama elmeséléséből tudom, milyen jól elbeszélgettek
- szerintem ez irtó rendes és kedves dolog volt részükről, ugye?
BL győztes mezben - 1.
Aztán jött a BL döntő...
Ott tartottam, hogy unalmas, monoton és passzív időszakként telt még május nagyobbik része is, míg el nem érkezett a BL döntő napja… Máté kedvenc klubja hosszú évek óta a Manchester és hihetetlen szerencse, hogy épp, amikor a legfényesebb siker elé néztek, Máté már volt olyan jól, hogy aggályok nélkül kimehettek apjávaé és a barátaival (Vikorékkal) a Margitszigetre, abba a valóságos szurkolói paradicsomba.
Nekem nehéz megfogalmaznom, ez miért annyira jelentős pálforduló, csak érzem, látom a hatását… hogy végre oldottabb és vidámabb lett. Gézán is láttam, micsoda filling lehett ott, micsoda együtt örvendezés..., amikor több ezer férfi érzi ugyanazt… Azt mondták, olyan volt ez az óriás kivetítős, izzó hangulat, mintha szinte maguk is jelen lettek volna - hiszen a tömeghatás hasonlóképpen elsörpően ragad magával.
Mátén meg azt látom, történt aznap nála ezáltal a nagy közös élmény által egy jelentős elmozdulás a ”szocializálódása” terén is (ahogyan ezt a szakemberek nevezni szokták :)))) Mitöbb, a belgyógyász előzetes, néma és vagy inkább „szemlehunyó” egyetértésével akkor este megitta - négy hónap után - az első sörét is, ami tudom, nem mércéje sem a férfiasságnak, sem a gyógyulásnak, sem az életminőségnek - de azt is látom, hogy valamiért mégis fontos elmozdulás volt az az este.
Mondják, nagy diadalmenete volt ez a Manchesternek, bizonyára így is van, én csak azt látom, hogy Viktor is és Máté is végig manchesteres mezben volt Máté születésnapján, ami a döntő utáni szombaton volt … :))))))))))
Tengetés - 3.
Az sem kizárt, hogy heteken belül elhelyezkedik… meglátjuk.
Tengetés - 2.
Ismét eltelt egy hónap?
Most, hogy kezdenek mozgalmassá válni végre Máté számára is hetek, és egyre eseménydúsabbak már a napjai; bőven lett volna miről beszámolnom, csak borzasztó gyorsan szaladnak el nekem is a napok. Viszont most, hogy beindult töményen a sportélet is (Roland Garros, Forma-I, Talma, EB… s ez mind egyazon hétvégén!), így most kicsit „magányomba vonulhatok” én is és tudok kis időt szánni a blogra is, hiszen tényleg rengetegen kéritek a híreket, s mint tapasztaljátok, sajnos a leveleket sem válaszolom meg egy ideje már megint.
Május első két hete még a szokásos lájtos ütemben zajlott Máté számára… a szigorú, fegyelmezett napirend sok mást nem engedett meg neki; a kemény gyógytornán, a szükséges utóvizsgálatokon kívül gyakorlatilag csak a déli alvásra és az esti maratoni ultipartikra maradt némi idő. Egyszóval dög unalmasan tengette… hiszen amikor már jól vagy, és mégis ott vannak azok a fránya korlátaid, az a legnehezebb rehabilitációs szakasz – legalábbis mentálisan. Hiába nincs frusztráció - a kényszerszerű semmittevés önmagában is az.
A legfrissebb fénykép
Máté ismét a régi - és jószerivel mostmár csak attól nincs jól, ha megkérdezik tőle, hogy van :))) az előző hétvégét a barátaival töltötte a hűvösvölgyi nagyréten - és nagyon-nagyon tetszett neki, hogy végre senki nem azon agonizált, hogy jaj, így Máté, meg úgy Máté...
Végre nem úgy tekintettek rá, mint egy marslakóra, senki nem ragozta túl az elmúlt három hónap eseményeit, hogy ajajajjajjj... miken mehettél át stb... nem fürkészgették, mint egy törékeny porcelán tárgyat.. ember volt, barát, ő volt a Máté, egy a barátok közül és kész... pont, mint régen :)
Vagy amikor rá pár nappal összefutottunk Flórával meg a Gonda Annával... nos, az volt ám a találkozás:) Ott, az udvaron, ahogy Anna odaért hozzánk, Máté egyszerűen felkapta őt :)))) igen, felkapta, mert Anna is tök jó fej volt, nem körülményeskedett, egyszerűen csak megörültek egymásnak - és ennyi... :)
Igen, Máté ettől érzi jól magát, nem az aggodalmaskodásoktól :)
Anyáknapja
Mintha régi barátok lennének?
Érdekesség: Máté nehezen hiszi el, hogy korábban nem ismertük Balázsékat... azt mondja, teljesen biztos abban az érzetében (vagy inkább tévérzetében?), hogy nem ott, a kórházban találkoztak először, hanem a kórházban már mint régi ismerős a régi ismerőst köszöntötték egymást. Pedig nem :) Valószínűsítem, hogy amikor Balázs a kóma alatt két alkalommal is beszélt Mátéhoz, az őszinte és természetes viselkedése ivódhatott bele így Máté zsigereibe... gondolom. Vagy nem... végülis mindegy! Amikor már ébrenlétekor jött be Balázs, akkor Máté ugyan társalgott, de végtére is, az még egy sokkos állapot volt még... nem volt teljesen jelen a valóságban, épp csak kapcsolatot tartott - nos, akkoriban Máté időnként például még úgy vélte, hogy Balázs a Talma tesója... mert nyilván össze-összemosódtak a személyek és a témák. Az utolsó nap, amikor Betti is bejött elköszönni, Máté akkor is azt hitte, hogy Balázs, aki régi haver, most behozta hozzá bemutatni a feleségét. S döbbenten vette tudomásul, amikor újra és újra elmeséltem a történteket, hogy nem, nem régi haver, csak olyan, mintha az lenne :)
Éljen a magyar hokiválogatott!
...és másnap, az ukránok elleni fényes győzelemmel a válogatott 4:2 gólaránnyal
megnyerte a világbajnokságot és ezzel feljutott az "A" csoportba, a legjobbak közé.
A NÉGY gólból HÁROM (!)
LADÁNYI Balázs gólpasszából lett.
Az egyik gólt meg Vas Marci lőtte.
(a másik hármat Vas János, Palkovics és Peterdi)
Összesitésben Balázsnak lett a legtöbb pontja a pontversenyben, (2 góllal és 7 gólpasszal), Marci pedig harmadik, megosztva egy külföldivel.
(Fontos része a dicsőségnek még persze az is, hogy a második is egy magyar játékos lett, a Palkovics Krisztián, meg a legeredményesebb kapus is a magyar kapus, Szuper Levente lett :)
- és hogy tényleg igazi csapatmunkát láthattunk)
Példaképek márpedig vannak
A múlt héten, épp a végső japán diadalmenet előestéjén írtam egy levelet az egyik sportlap főszerkesztőjének, amire semmiféle reakció nem érkezett. Mivel azonban nagyon szeretném, hogy minél több ember szívébe jó mélyen bevésődjék - túl a sportszakmai elismerésen - a Ladányi Balázs név, úgy gondolom hát, itt teszem most közzé azokat a gondolataimat, amit ez a remek élsportoló ébresztett bennem az emberi mivoltával is:
"Tisztelt Főszerkesztő úr!
Nem vagyok újságíró, nem szoktam írásokkal bombázni a szerkesztőségeket, de már hosszú hetek óta foglalkoztat egy gondolat, amit szeretnék megosztani minél több emberrel – főként a sport iránt érdeklődők sokaságával. Engem ugyanis a közelmúltban alaposan megváltoztatott valaki és azt gondolom, jó lenne, ha mások is tudnák, micsoda remek emberek akadnak magánemberi mivoltukban is az élsportolóink közt (is). Amennyiben egyetért velem, hogy valóban közlésre méltó mindaz a jó, amit leírtam és nem tartja túl gáznak az amatőr stílusomat sem – hiszen mondom, nem vagyok szakmabeli, hétköznapi mérnökként próbáltam megfogalmazni, ami így felkavart – kérem keressen helyet a lapjában az alábbi szövegnek, hadd osztozzanak minél többen az örömömben. "
Példaképek márpedig vannak.
Nekem sosem volt példaképem. Az a néhány, számomra meghatározó ember, akik „zsinórmértékül” szolgáltak életem során, ők sem a példaképeim. Ők olyan viszonyítási alapokkal áldottak meg - leginkább a kikezdhetetlen személyiségüket mutatva példaként -, mely bárkinek áldást jelent. De nem a példaképeim. Nem is tudom, mit jelenthet pontosan, hogy valaki valakinek a példaképe. Az a fajta romantikus rajongás, amelyről más emberektől olvastam, hallottam, azt nem ismerem. Azt gondoltam, talán már régen le is áldozott ez a módi. Pedig nem. Példaképek márpedig vannak… és most azt gondolom, bizony kellenek is!
Ezév januárjában súlyos baleset érte a 23 éves Máté fiamat külföldön, s a kóma alatt Talmácsi könyvéből olvasgattunk fel neki, tudván, hogy fiam hallja és érti a szavakat és hogy neki mennyire fontosak ezek a sorok. Magam is meglepődtem ennyi szerénységen és bölcsességen, ami árad ebből a könyvből. Arra gondoltam, milyen szerencse is, hogy fiamnak van példaképe, hiszen a küzdelem során olyan párhuzamokat tudtunk állítani, ami feltétlenül Máté javát szolgálta.
Nem nézek sportközvetítéseket, lényemtől valahogy máig idegen maradt a sportvilág, pedig háttérzajként folyamatos az otthonomban a tenisz, a foci, az amerikai foci, a motorversenyek és persze a Forma-I. (Igaz, amikor Palik közvetít, akkor oda-odafülelek jómagam is, mert mindig jókat mulatok rajta és mert rokonszenves, amiért rendszerint lazaságot és vidámságot áraszt) Szóval nem vagyok jártas a sportéletben, így hát, amikor a brianconi kórházban odalépett hozzám két magyarul beszélő fiatalember, hogy ők Ladányi Balázs és Vas Márton – tudom, fura – számomra teljesen ismeretlenül csengett a nevük. Magyar hokisok vagyunk, mondták, szerződéssel dolgozunk most kint. Azért jöttek be hozzánk a kórházba, hogy felajánlják, náluk lakhatok, ameddig csak kell, tekintettel a nehéz körülményekre. Nem tudom érzékeltetni a súlyát ennek a felajánlásnak. Mert az, hogy egy sportoló férfi bevállal egy ilyen kényszerközösséget, az tán nem is annyira meglepő. A férfiak rendszerint nem is gondolnak bele elsőre, mit is vállalnak ezzel tulajdonképpen. De Balázs megnyugtatott, hogy Betti, a felesége is szeretettel vár, emiatt hát ne aggódjak, rendes asszony. Persze, értettem én a tiszta, jó szándékot, kétség nem fért hozzá, láttam a tekintetében az őszinte segíteni akarást, az őszinte humánumot. De akkor is. Befogadni egy ismeretlen embert a legszűkebb privát szféránkba úgy, hogy ember meg nem mondta akkor még, vajon mennyi ideig lesz Máté fiam kómában és ha felébred, vajon mikor kerül hazaszállítható állapotba? Egy hét, egy hónap, egy év…? Betti még csak nem is látott, úgy mondott igent telefonon a férjének, Balázsnak, tart, ameddig tart, segítenek. Amikor fiam Márk nevű barátja megtudta, hogy befogad ez a bizonyos Ladányi és a felesége, Márk csak hüledezett tágra nyílt szemekkel, hogy tisztában vagyok én egyáltalán, ki is ez „a” La-dá-nyi Ba-lá-zs?!
Mondtam, nem igazán, csak azt tudom, hogy sportoló és rendes ember. Erre Márk valami eszeveszett giga-szenvedéllyel ecsetelni kezdte nekem, hogy dehiszen ez az ember az ő gyerekkori példaképe. Értem? Mondom, igen, értem. Csak olyan fura volt ezt a többnyire higgadt figurát ekkora nagy lázban látnom. És akkor kezdtem csak megérteni, micsoda felelősség is pl. élsportolónak lenni. Hogy mennyire fontosak a tettei. Megértettem, hogy igenis, kellenek a példaképek és öröm volt látnom Márk arcán a megelégedettséget, hogy szinte büszke volt Balázsra, hogy nolám! látjátok, milyen remek ember az Én példaképem?!
Később láttam Balázst autógrammot adni csillogó szemű francia kiskölköknek és arra gondoltam, hogy tévedtem, hiszen egyáltalán nem is divatjamúlt ügy ez a példaképesdi. Egyszer meg elkísért engem az egyik hivatalba, ahol még a szomszéd szobákból is átjöttek hozzánk autógrammokért, ahogy híre járt, hogy „a” Ladányi van itt személyesen.
Nos, én azóta se nézek persze több sportközvetítést, de a minap épp félúton voltam Dunaújvárosba, (milyen különös véletlen – épp Bettihez mentem látogatóba), amikor megcsörrent a mobilom, hogy nézem-e a tévét, mert a Ladányi lőtt egy gólt a japánoknak. Aztán újabb sms-ek, meg újabb hívások… hogy tudom-e, hallottam-e már. Olyan barátaink, rokonaink is, akikről tudom, hogy különösebben nem sportrajongók, most ők is sorra fel-felkapták fejüket a hírek hallatán. Ez nagyon jó. Szerintem ez tényleg nagyon jó. Hogy van egy kiváló sportoló, aki túl a sporteredményességén, jelesre vizsgázik emberségből is és ettől aztán (persze áttételesen) egy csomó olyan ember figyelmét is ráirányítja az adott sportágra, akik egyébként nem túl nyitottak.
Tudom, hogy az év sportolója díjat nem én osztom, de kedves Ladányi Balázs, én bizony most jelképesen mégis neked adom. Az év sportolója elismerés szerintem sem redukálható le pusztán az elért eredményekre.
Az év sportolója olyan eredményes élsportoló kell, hogy legyen, aki túl a mérhető teljesítményein, emberi mivoltában is példaképnek állítható.
Mint például Talmácsi, akit tavaly el is ismertek, és mint például te.
Köszönök mindent, kedves Balázs, életem végéig nem fogom tudni meghálálni mindazt a jóságot, szeretetet, támaszt és bátorítást, amit tőled és a feleségedtől kaptam, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Azt gondolom, jól választott Márk, amikor téged választott példaképéül és minden szülő örülhet, akinek a fia téged választ, mert emberséget is kap mellé. Mint amilyen örömmel töltött el engem is a felismerés a Talmácsi könyvben olvasottak során, hogy itt sokkal többről van szó, mint hogy a motorok mennek körbe-köre. Itt személyiségek vannak, küzdelmek, gondolkozásmód, tartás és kitartás… ami mind-mind kellett ahhoz, hogy fiam immár a legjobb úton van a teljes felépüléséhez.
Mostantól már a sport, a sportélet, a sportolók világa leginkább erről szól nekem.
:)))
Vas Marci :)
Viszont ha már elkanyarodtama hokihoz... ne maradjon ki az a fotó sem, amin Vas Marci is rajta van... (ha akadna, aki nem tudja még: jobb oldalt) Ez a kép a megismerkedés délutánján készült, amikor bennünket Balázs hazavitt bemutatni Bettinek, s minthogy későre járt és már nem mentek a buszok, hogy ne kelljen stoppolniuk a srácoknak, Marci felvitte Márkot, Tomát és Ádámot a hegyekben lévő szálláshelyre. Róla nem is beszéltem sokat eddig, pedig ő is kitett magáért rendesen :) pár nappal később pedig - minthogy épp hazautazott pár napra - ő hozta utánam az utánpótlást könyvekben és ruházatban is... :))
Ladányi Balázs :)
Ahogy kerestem ezt a "tehénkés" (nem túl jó) képet, ott volt épp mellette ez a faliújágos is...
A kis tehénke
Másnap négyen, Emese, Ádám , Márk és Toma is (Toma is beszél franciául, ha jól értettem) újra bementek felvenni immár egy részletesebb jegyzőkönyvet, majd pedig felszálltak egy buszra, hogy bemenjenek a kórházba… a sofőr meg csak néz rájuk és újra meg újra feltesz Emesének egy kérdést, amit egyikük sem értett, csak azt, hogy valami Emese „ami..”-jával kapcsolatos... hát képzeljétek! Az előző esti furgonos férj volt a buszsofőr, csak ők most nem ismerték meg. Hiszen akkor éjjel csak ült ott valaki a sötétben, meleg sállal és sapkában... és igen, éppen ez a buszsofőr volt az, aki felvitte őket. Oké, nem túl nagyváros ez a Briancon, de ez akkor is meseszép véletlen, nem? Akkor már világosá vált, hogy Máté hogyléte iránt érdeklődött. (és persze, megint nem kérte el tőlük a jegyek nem kis összegű árát.)
A kórházban a drága Nathali nővér fogadta őket, mondta, sajnos tényleg nem mehetnek be Mátéhoz, és bármennyire is megérti őket, sajnos tényleg nem adhat felvilágosítást sem, úgyhogy inkább sétáljanak egyet a városban, amíg a szülők ide nem érnek. Lementek hát járni egyet és egyszer csak jön Márk, kezében egy … egy olyan... nos, akik ismeritek Márkot, tudni fogjátok, ha azt mondom, olyan igazán „márkos” ötletként egy olyan igazi kis „márkos” ajándék... egy pici csikos tehénke …. A barátok már meg sem szoktak lepődni az ilyen márkos-húzásokon :))), de most ez még azon is túltett… majd' megszakadtak a röhögéstől – igen, :) a röhögéstől – hogy normális vagy? Mit akarsz ezzel?? Csak - válaszolt Márk a szokásos Márkos természeteséggel - gondoltam, örülni fog Máté, amikor felébred és megtudja, hogy itt voltak a barátai… A tehénkét tartó kis rózsaszín tégelyre írta végül rá Emese, hogy „jobbulást”. :)))
Amikor tudták, hogy közeledünk – hiszen nyilván telefonkapcsolatban voltunk velük is - visszamentek a folyosóra… és ekkor Nathali csak megszánta őket, az állhatatosságuk megértésre talált; mégiscsak beengedte őket egy-egy röpke pillanatra, kettesével, még előttünk. Először Márk és Ádám ment be, majd Emese és Toma. Azt mondja Emese, jó volt Nathatli határozott és szeretetteljes jelenléte, meg hogy külön megkérte őket, odabent lehetőleg senki ne sírjon. Így hát Emese is még odakint kisírta magát, s így ott, bent, már képes volt fegyelmezni magát. Meg az is jó volt, hogy Nathali rendesen felkészítette őket a sok cső látványra is, hogy ne ott bent érje őket a sokk. Harmadnap Móni és Anna is bemerészkedtek, meg Dave is, és mindenki nagy hálával fogadta Nathali segítő közreműködését.
Beszélt még Emese Edoról is, aki rendületlen mosogatásokba kezdett... mondja neki Emese, ugyan hagyd már, vagyunk elegen, ne te csinálj mindent! Erre Edo: tudod, legalább ezzel megpróbálok segíteni valamit, hiszen nektek sokkal nehezebb most minden... Edo új lány, most először jött velük, három napja ismerte meg Mátét, szóval nyilván ő kötődött egyelőre legkevésbé Mátéhoz , s így próbált segítségükre lenni Máté barátainak legalább :) Nekem ez is olyan emberi... és megható... :)
A kis csíkos tehénke a rózsazsín talapzaton, rajta a "Jobbulást" felirattal pedig végigkísérte Mátét; megengedték, hogy végig ott maradhasson az intenzív szobában, azon a szekrényen, ahova Emeséék tették és ma is itt díszeleg Máté itthoni ágya mellett. És valóban... Máté valóban nagyon örül ennek a kis lüke rózsaszín tehénkének, igen, mert hisezn a barátaitól kapta.
:)))
A kulcs
Amint felértek a szálláshelyre, kiderült, hogy nincs meg a kulcs az apartmanhoz… hiába kaptak két kulcsot, az egyik bent van a kégliben, a másik meg… na, hol?! Hát természetesen éppen Máté hátizsákjában. Ekkor már lehetetlen lett volna bejutni a kórházba, pláne ilyen operatív szándékkal. Úgyhogy a baráti társaság tagjai végülis egy-egy idegen csoport szobájában húzták meg magukat akkor éjjel. Emesét és Ádámot például két pécsi lány fogadta be, nagy-nagy szeretettel és megértéssel… és Ádám csak ekkorra szedte össze magát annyira, hogy fel merjen hívni engem. Ezt persze hosszas tili-toli előzte meg, hogy mégis ki vállalja... Telefonáljon inkább a Móni? Vagy beszéljen inkább a Márk? Kivel vagyok a legjobb viszonyban? Vagy ki lesz képes egyáltalán ezt most megbeszélni velem? Mivel senkinek nem volt ereje hozzá, de már lehetetlen volt tovább halogatni, végül Ádám félrevonul és… és felhívott.
Tudom, fontos lett volna, ha azonnal értesítenek, oké, hát persze…, de teljes megértéssel vagyok mégis, amiért csak késő este került erre sor. Köszönöm, hogy egyáltalán akkor megtették és nem vártak reggelig. Hiszen Ádám telefonja után nem sokkal én magam sem voltam képes ezt csak így, telefonon odavetni Verának, Máté szerelmének. Ezt nyilván személyesen kellett volna. De indulnunk kellett, nem késlekedhettünk. Persze, hogy nem mehettünk ki hozzá Nagykovácsiba. Úgyhogy én is inkább Vera édesanyját kértem a telefonhoz és neki mondtam el, hogy ő adagolja be a lányának. Vera persze szinte azonnal hívta a kinti barátokat, hogy tőlük hallja, mi van Mátéval pontosan… így aztán Emesére várt még egy jó félórás érzelmi menet, minthogy Vera is feltétlenül tőle akarta hallani.
Dave és a furgonos pár
Volt ott egy fiú, akivel Máté nagyon összebarátkozott aznap, végig együtt ugrálgattak és például az is teljesen furcsa számomra, hogy őrá sem emlékszik Máté, de egyáltalán nem. Nemcsak magára a srácra nem, hanem arra sem, hogy lett volna ott valami új barát. Dave-nek egy kis sportkereskedése van ott, a liftek aljában, de aznap szabadnapos volt, s ilyenkor mindig felmegy ugrálgatni. Szóval nagyon összebarátkoztak Mátéval, s amikor nekivágtak annak a bizonyos nagy ugratónak, Dave ugrott először, hogy Emese be tudja lőni a fényképezőgépet, mert meg akarta örökíteni Máténak ezt az ugrását is. Dave tehát lent várta Mátét, Emese pedig felkészült a fotózásra.
A kép azonban nem készült el, mert Máté nagyobb ívben ment, mint Dave, tehát „kiugrott a képből” is, meg túl a leszállópálya ferde szakaszán is… Emese úgy mesélte, hogy ő csak ámulattal nézte, mekkora nagyot ugrott Máté és hogy még mindig repül, aztán talpra érkezik… és innen már tudjátok… eldől, mint egy zsák és csúszik tovább a tehetetlen, eszméletlen test. Aztán amikor már nem csúszott tovább, ott maradt fekve. Emese nekiállt kiabálni, hogy Máté, kelj fel, gyorsan lecsúszott hozzá, Dave is ott volt már akkor, együtt szólongatták, hogy Máté, kelj fel! Emese közben stabil oldalfekvésbe helyezte – micsoda lélekjelenlét!!! egy ilyen fiatal lánytól!!! micsoda lélekjelenlét! – majd kinyitotta Máté száját, hogy a nyelvét is biztonságba helyezze, ahogyan azt kell és ekkor a szájából kicsorduló vér láttán Emese már egyértelműen látta, hogy nagyon nagy baj van. Kiabálásukra fél percen belül ott termett egy orvos, majd perceken belül négy-öt másik, az ő ordibálásukra meg rádiózásukra meg szinte azonnal másik vagy tizenöt… Mind egy szálig szolgálatban lévő egyenruhás… hipp-hopp került gyorsan egy fűthető sátor, jöttek a kíváncsi turisták, akiket nem győztek Emeséék elhessegetni. Dave telefonjáról hívta Emese Ádámékat - akik már ott méltatlankodtak a buborékos felvonónál, hogy hol késnek már Mátéék, merthogy indul az utolsó járat -, hogy azonnal jöjjenek vissza. Ádám és Márk odaérkezése után nem sokkal már el is vitte Mátét a helikopter... Emese is és Márk is beszél franciául, de az orvosok inkább Dave-vel beszéltek, rengeteget… Emesétől olyanokat akartak megtudni, hogy mikor született Máté, meg ilyenek (amiről persze neki fogalma nem volt) ezenkívül Emese is vérnyomását megmérték, mert akkora már az ájulás határán volt szegény lány, maga is. Ekkor már a liftek lezártak, úgyhogy háromszor fordult a motoros szán, hogy le tudja vinni őket a végállomásra, onnan pedig be kellett menniük a szomszédos falubéli őrsre, mert ilyen súlyos, életveszélyes balesetnél természetesen jegyzőkönyvet kellett felvenni.
S itt jön megint AZ ember, az emberség… a jegyzőkönyv felvétele után a rendőr magánemberként átvitte őket Brianconba, a kórházba, ahol persze még javában folytak az életmentő alapeljárások… nyilván nem tudtak velük foglalkozni ott, az intenzíven, nem is tudhattak meg semmit, csak azt, hogy válságos Máté állapota, menjenek haza és értesítsék a családot, mert felvilágosítást is csakis a család kaphat.
Végül a recepciós rendelt nekik egy taxit, mert Puy-St.Vincentbe már nem tudtak másképp feljutni… azaz: nem tudtak VOLNA, ha egy kis furgon meg nem áll ott, a kórház udvarán valamiért… s minthogy a taxi még mindig nem érkezett meg, Márk megkérdezte a nőt, nem vinné-e fel esetleg őket a hegyekbe, megfizetnék az útiköltséget, csak tegye már meg, mert úgy tűnik, hiába várják a taxit. Nos, ez a hölgy közölte, hogy rendben, csak előbb hazaviszi a gyerekeket, aztán visszajön értük – azzal elment. No, legyintettek a fiatalok, erről ennyit. És lássatok csodát, alig negyed óra elteltével egyszer csak odagurul a furgon, tényleg visszajött a nő, a férjével, felvitték Emesééket a szálláshelyükre és még csak meg sem engedték, hogy kifizessék nekik legalább a benzinköltséget a fuvarért. Ez ugye tanulságos, megint? Hogy ne ítéljünk előre… bámulatos, hogy tényleg visszajött értük a nő! Hát nem elképesztő? És gyönyörű, nem? :)
Oké, lesz még bejegyzés :)
Lesz még bejegyzés :) tele a fejem olyan dolgokkal, amiket szívesen megosztanék veletek - csak baromira pörögnek a napok :) folyton azon kapom magam, hogy megint ágyban vagyok :))) de az éjjel neki veselkedtem, íme:
Izgalmas nap volt a tegnapi – azaz már a tegnapelőtti?
Végre Máté is elérkezettnek látta az időt, hogy összerakjuk a baleset napját – úgyhogy délben kihoztam hozzánk Emesét (emlékeztek tán, ő Máté legjobb barátjának, Ádámnak a kedvese és ő az a lány, aki a szemtanuja volt az esetnek…)
Emese a baleset másnapja óta nem látta Mátét, hiszen oda be, az intenzívre, a családon - és később a Balázsékon meg Dave-en kívül – alapban nem mehetett be más. Nagy engedmény volt egyáltalán már az is, hogy egyszer-egyszer mégis beengedték hozzá 5-5 percre, párosával a barátokat. Idehaza pedig Máté még továbbra sem tárta szélesre a vizit-kaput… valójában Emese az első lány, akivel találkozott (persze Verán és az unokanővérein felül)
Nos, még a vártnál is jobban telt a délután! Emese hihetetlen energiákkal és szenvedéllyel - és humorral! - adta vissza, a lehető legpontosabban, egyrészt a balesetet közvetlenül megelőző két és fél órát, ami Máté számára teljesen fehér foltként létezik, másrészt számtalan újabb, számomra is ismeretlen kedves részlet került elő.
Megkísérlem összefoglalni a hosszú elbeszélés sarokpontjait.
Csak emlékezettőül, hogy könnyebb legyen kötni az időket:
Január 25-én indultak, busszal, a szokásos baráti körből idén kevesebben mentek, most csak 8 fős volt az ő szűkebb csoportjuk. Másnap érkeztek meg a szálláshelyre, és aznapra ugye sosincs még síbérlet. Január 27-én és 28-án Puy-St.Vincent pályáin sieltek és 29-én ment át a csoport a Briancon melletti Serre Chevalier pályákra (ennek a pályarendszernek a része a Villeneuve-i snowbord pálya is, amit Máté már a liftekből megmutatott Emesének)
Délig jobbára együtt sielgettek mind a nyolcan, persze ki-ki a szokásos tempójában. Emese hallatlan bájos öniróniával idézte fel az eséseit meg a kipotyogásait a csákányosból… meg hogy a harmadik újra kiesés és restart után végül Máté vitte fel a hegyre Emese boardját is - merthogy szegény lány akkorra már teljesen kimerült. Kiderült, Máté már ebből a délelőttből sem emlékszik sok mindenre. Az megvan – így, a felidézés után, hogy Ádám, Máté és Emese tényleg háromszor gyalogolt vissza Emese újbóli kiesései folytán és hogy ez mennyire vicces volt, de a lovagiassága például még a felidézés után sem kap éles képet. Aztán Emese elkezdte mesélni, hogy Máté mit evett a hüttében, ahol a déli találkozóhelyen együtt voltak mindahány – és Máté megszakította, hogy „áh! emlékszem! Elcseréltem veled a szendvicsemet, mert a tiéd nem ízlett neked…” és igen! Tényleg így volt – erősítette meg Emese. Aztán kész is van. Ezenkívül egyetlen egy dologra emlékszik még Máté (de erre is csak most, Emese részletes beszámolója után). Ebéd után, amikor már ketten mentek vissza a snowboard pályákhoz, egyszercsak látja ám Máté, hogy Emese hóember jelmezbe bújva captat felé… és annyira, de annyira vicces látvány volt ez a csupa-csupa-csupa Nausziká… (vagy inkább csak hóleány? hiszen Emesének nemcsak a karja volt hóból – háháhá) Szóval olyan vicces látvány volt ez az ennyire behavazott lány, hogy Máté piszkosul el kezdett nevetni. Emese meg mondja neki, ne nevess, nekem jött egy sielő és baromi nagyot huppantam a hóba és most nem tudom letakarítani magamról ezt a temérdek havat… légyszi., légyszi… Úgyhogy nagy-nagy röhögések közepette Máté végülis letakarítgatta Emeséről a rá feltapadt hótömegeket, a hátáról, a fejéről, még a garbója nyaka alól is ki kellett kotorni a jeges „pakolást”. Nos, ennyi, amit „megtaláltunk”, és onnantól semmi. Mondom, még úgy sem, hogy most Máté figyelmesen végighallgatta a történteket. (Olyanok ezek most számára, mint – talán emlékeztek, az anyukák nyilván sok sztorit mesélnek mindenkinek a gyerekkorából, amit betéve tudtok már ti is - szóval mint amikor tudod, hogy a te sztorid, tudod, hogy a te emléked, de nem a te valós emlékképed)
Vizsgálatok sora
Most látom csak, hogy már tiz napja nem irtam nektek… de hála az égnek, nincsenek „hirétékű” fejlemények, hiszen szépen lépkedünk tovább, ELŐRE :)
Egy hete, múlt kedden megtörtént az első pszichiátriai vizsgálat, amin Máté is, én is határozottan jól éreztük magunkat. Egy végtelenül rokonszenves doktornőt képzeljetek el, tudjátok, ő az a „kedves-tanitó-nénis”alkat, akivel öröm együtt dolgozni. Tele vagyunk izgalmas „házifeladatokkal”, például sokat kell kézzel irnia Máténak... úgyhogy most nekiállt naplót vezetni, ami már önmagában is újszerű élmény, már most is, hát még majd pár év múlva visszaolvasva! A doktornő tanácsolta, hogy vagy a napját érdemes emlékezetből összefoglalnia napvégén, vagy leirni emlékezetből egy-egy filmet vagy amit utoljára olvasott. A lényeg, hogy igy egyidejűleg tudjuk dolgoztatni a memóriát is, meg a kézirással a finomabb koordinációs készséget is. Első körben négy alkalommal fogunk találkozni és árpilis végén kapunk először véleményt, addig „csak” dolgozunk… Ami számomra addigis a legmegnyugtatóbb, hogy már kétségem nincs afelől, nem döntöttünk rosszul, amikor ragaszkodtunk az ambuláns kezeléshez... :) vannak még teendők, de úgy tűnik, ezen a téren is minden oké.
Pénteken elvégeztek Mátén egy speciális sejtszintű(???) belgyógyászati vizsgálatot. Ez valami ionos vizsgálat, (EIS) amely nem a vérképből, illetve a szokásos labor adatok alapján ad képet Máté összállapotáról (hiszen az valahol mindig torz, minthogy voltaképpen csakis egy pillanatnyi értékből származtatott info, amelyet akár az elsőző napok bevitelei is el-eltorzithat.) Ez a „spéci-doki” a „spéci-műszereivel” tán a szövetállapotot(!) térképezi és az alapján diagnosztizál valami ionszinttel... , majd ad további útmutatást. Azt mindenesetre megértettem, hogy ez mindenképp valóságosabb képet ad Máté általános(!) sejt illetve szövetállományáról – úgyhogy boldogan élünk a lehetőséggel, hogy túl a szokásos vizsgálatokon, egy teljesebb képet kaphassunk Mátéról. Hétfőn megyünk ismét, hogy lássa a doktor az eltelt tiz nap utáni elmozdulások irányát és intenzitását. A héten megérkezik egy „spéci-cipő” is neki - ugyanettől a dokitól - ami reményeink szerint valóban meggyorsitja majd Máté mozgáskoordinációs fejlődését, mint ahogyan ez el is várható és mint ahogyan annyi más embernek a hasznára volt már. Ez itt nyilván nem a reklám helye, de a legtöbben tudjátok rólunk, hogy mi évek óta egy bizonyos értendkiegészitő családon élünk és ez az orvos az egyik legkiválóbb szakértője nemzetközi szinten is ennek a világelső termékkörnek illetve a kapcsolódó életmódoknak. Máté felépülésében meggyőződésem szerint nem kis része van annak is, hogy Máté agyában abszolút rendben van már hosszú évek óta az egészséges életmód filozófiája és hogy már évek óta semmiféle szintetikus vitamin nem szennyezte a szervezetét. Mert nem is lenne hajlandó például semmi nem természetes étrendkiegészitőket bevenni. Ezekután – gondolhatjátok - nekem pláne tökéletesen mindegy, ki mint vélekedik ezekről. Az, hogy Máté általános immunrendszere (az emlitett termékkör több éves bevitele által) ilyen csúcson volt a baleset időpontjában, hétszentség, hogy ez is közrejátszott ebben a hihetetlen felépülési-ütemben.
És szerencsére már a kórházban is kaphatta, mert nem ellenkezett a kezelőorvosai nézeteivel… szóval már a lehető legkorábbi időponttól rá tudunk segiteni a roborálására.
Már a franciáknál is, a legelső kajánál is kapott proteint, s az antioxidánsok is, meg a különféle, nélkülözhetetlen ásványi anyagok pótlása is mind-mind ebből a termékcsaládból történik, melyekhez Máténak eleve több éves bizalma van. No, ennyit az egészséges étrend kiegészitésről. Fontosnak tartottam erről is beszélni, legalább ennyit, legalább egyszer, mert hiszen nyilvánvalóan ez is része Máté káprázatos sikereinek. Mint ahogyan része a kitartása is, meg az egész előremutató (!) életszemlélete is.
Amit még hozzáteszek a múlt héten történtekhez, hogy sem a pszichiáter munkájáért nem kell fizetnünk, sem az utóbb emlitett orvosnak sem, pedig az általa adott egyedi szolgáltatás nem kis összegbe kerülne – de volt olyan kedves és felajánlotta, hogy grátiszként segit Mátén.
Köszönjük, kedves Gyuri és köszönet a pszichiáter doktornő segitő munkájáért is.
Hogyan tovább?
Ami a közeljövőt illeti:
Az már eldőlt, hogy Máté nem megy bentlakásos rehabilitációra.
Ez hihetetlen nagy öröm!
- A mozgásában kiváló referenciákkal biró gyógytornász segit neki, ameddig csak kell. Kétségem nincs afelől, hogy fergetegesen brilliroznak ők, igy együtt.
Évi profizmusa, stilusa és Máté elszántsága és fegyelmezettsége garancia a biztos sikerhez. Már ezen rövid idő alatt is elképesztő sikerélményeket él meg Máté és Évi, napmintnap. Öcsém vasárnap volt itt, ma alig hitt a szemének, látván Máté mozgását, testbeszédét és önbizalmát.
- A koponyasérülés esetleges utózöngéinek kiegyengetése is megoldható ambuláns kezelés keretében (Máté esetében legalábbis) Kedden találkozunk azzal a neves specialistával, aki egyelőre csak letérképezi majd Máté jelenlegi állapotát, és nyilván felméri, hogy szükségét látja-e bárminemű rásegitésnek, és ha igen, milyen formában és milyen területen. Nem ismerem a doktornőt, akihez megyünk, de olyan szakember ajánlásával vagyok hozzá feltétlen bizalommal, akinek a szava és értékitélete számomra mindigis bebetonozott garancia.
- Belgyógyászatilag vagyok a legkevésbé fanatizált, ezügyben egyelőre csak a szilárd hitem az, ami megnyugtató reményt ad.
Hiszem, mert hinni akarom, hogy véglegesen(!) letudtuk a mellkasi és gyomortáji nehézségeket, és hogy nem lép fel ismét sem itt, sem ott, sem másutt semmiféle sunyi, lappangó, újabb nem kivánt meglepetés.
Ezen a három területen kivül másra egyelőre nincs is gondunk.
"Jobb izű a falat..."
Annak ellenére, hogy ma is (szombaton is!) jött a gyógytornász, aki hihetetlen energiákat emészt fel (és generál is, persze!) Mátéban és hogy Máté totál leamortizálódik fizikailag minden egyes együtt töltött kőkemény óra után, Máté ma gyakorlatilag egész nap társasági életet élt.
A gyógytornász Évi - szerencsére - minden nap tud jönni és micsoda áldás ez! :)
Rendszerint 11-kor vagy fél 12-kor érkezik, egy bő órát dolgoznak, aztán Máté alszik egy-másfél órát és úgy három után tér leginkább újra magához. Ilyenkor kapható egy kis sétára vagy bármi újabb kihivásra.
Mivel anyukám vidéken él és már tűkön ülve várta az alkalmat, amikor találkozhatnak Mátéval, mára szerveztünk egy kisebb családi összejövetelt. Ez azért lehetett szokatlan Máté számára, mert eddig (tudatosan) úgy intéztük, hogy egyidejűleg ne legyen túl sok „inger”, ne kelljen több ember felé igazodnia egyidejűleg, mert szemmel láthatólag megterhelő volt számára már két személy együttes jelenléte is. No, most nem ketten voltak körülötte, hanem voltaképpen szinte a teljes szűk család: Hármunkon kívűl Ági mama, Máté anyai nagymamája, Ilona mama és Géza papa, Máté apai nagyszülei, Joci, az öcsém, azaz Máté nagybátyja, Fruzsa, a sógornőm, azaz Máté nagynénje, Géza fiam, aki Máté bátyja, Zsófi, a menyem, aki ugye Máté sógornője… no meg persze a pici Lili unokám, aki Máté kis unokahúga - ha jól tudom ezeket a családi megnevezéseket :)
Megkértem Évit, tudna-e kivételesen korábban jönni, hogy ebédre Máté már kialudhassa a gyógytorna okozta kimerültségét, mert ki tudja, hátha kedve lenne velünk tartani a „fenti” házban a „nagyasztalnál”. Volt neki kedve. Sőt! Nem is aludt el a gyógytorna után, hanem „hozzájárult”, hogy anyukám már ebéd előtt is lejöjjön hozzá a kisházba egy kis időre. Aztán felsétált a „vendégségbe”, végigette a menüsort, szórakoztatta a nagyikat - mint azelőtt. Az asztalnál Lili végig le nem szállt róla; állandóan puszilgatta és folyton meg-megsimogatta Máté arcát - mindkét kezével -, anélkül, hogy erre bárki külön biztatta volna… A közös étkezés megtette a magáét - milyen igaz, hogy „Jobb izű a falat…” :)))))) Máté egy egész sült keszeget evett meg (a leves után!) kis petrezselymes burgonya körettel, s utána még egy jó bő háromnegyet órát ücsörgött és csevegett velünk az asztalnál. Kettő körül ledőlt megnézni a Forma I-et, de ahogy véget ért, máris „fogadóképes” lett az újabb beszélgetős menetekre. Egészen mostanáig „társasági éltet élt”, csak most, mielőtt nekiálltam megirni e sorokat, csak most szundikált el egy fél órára.
Szóval Máté ma egész álló nap aktiv volt.
És egész nap feldobódott volt...
És jóétvággyal eszik...
És humorizál...
És lovagiaskodik a nagyszülőkkel… és... és...
MINDENKIRE NAGYON-NAGYON JÓ HATÁSSAL VAN... :))))
Mert általa és a vele való együttlét után minden ember jobban érzi magát. :))) Egyrészt, mert nem akad ember, aki a vele való találkozás után ne tágra nyilt szemekkel csodálkozna rá Máté épülésének fantasztikus eredményeire, másrészt, mert Máté még önmagához mérten is még sokkal jobb fej. Kifinomultabbak lettek az „antennái”, jobban figyel másokra, szenzitivebb lett a legapróbb részletek tekintetében – és ettől méginkább szeretni valóbb :)
Képeslapok
Meg a Kaposi Kriszta alsótagozatosai által készitett óriási poszter-képeslapnak is!
(jó lenne megmutatnom mindenkinek azokat a gyönyörűséges rajzokat, melyekből csak úgy áradnak a tisztaszivű jókivánságok, de olyan nagy "lepedő", hogy be se tudjuk scannelni)
:)))
Serre Chevalier
Noha szánt szándékkal nem tettem fel eddig sem számomra "hátborzongató" képeket (és ezután sem fogok), de Máté kifejezett kérésére, ezt az egyet mégis idebiggyesztem. Egyrészt, mert Máté nagyon szereti ezt a képet, az iwiw-en is ez van fent. Másrészt szeretné - ha már van ez a blog, mondja -, akkor arról is legyen szó, amikor JÓKAT(!) ugrott, ne csak erről az egy, balszerencsés ugrásról hiresüljön már el :)
Oké. Nem bánom. De akkor is csak ezt az egyet, ami tényleg szép és mert - a sors fricskájaként - ugyancsak a Serre Chevalier havasain készült épp, tavaly, amikor szintén Briancone-ban volt a sitábor. Az ugrás helyszine is pont ugyanaz a snowpark, Villeneuve de Salle-ben.
Ezres nagyságrendű is lehet a különféle helyszineken "elkövetett" sikeres, szép ugrások száma Máté 23 éve alatt; kicsi korától kezdve szökdécselve telnek a napjai. A fotelből a kiságyba is szaltóval ugrott, a kerten át is flik-flakkokkal közlekedett, ha egy hosszabb utazás során megálltunk egy parkolóban nyújtózkodni egyet, Máté máris fent termett az első korláton... Amikor kempingeztünk, az egész nap arról szólt, hogy a minél többet a tranbulin közelében lehessünk a medencénél, s a tengerbe is jószerivel csakis valami jó kis szikláról leugorva érdemes Máté szerint belevetődni... egyszóval Máté élete a mozgás, az extrém lehetőségek - de most alapjaiban másként gondol az emberi határokra. Persze, hogy átértékelődnek a korlátok. De újra leszögezem: csodálatos mindaz, amiben része volt Máténak, és nem szabad úgy értékelni ezt a szerencsétlen pillanatot, hogy mostantól soha többé... stb. Akiknek ennyire fontos az életükben a mozgás, azokat sajnos bármikor érheti a baleset. Egy motoros is borulhat, mégsem lehet az a konkluzió, hogy nem jó dolog a motorozás. Hány, de hány sportoló sérül meg?! - mégsem gondolhatjuk, hogy rosszul tették, amiért belevágtak. F.Zsuzsi barátnőm tavaly nyáron Szlovéniában szenvedett csúnya kerékpáros balesetet, azóta újra túrázgat. Akit ledob egy ló, többé ne lovagoljon? Ha egy kézilabdás megsérül, ne menjen pályára? Talma törött bordával lett világbajnok, hétvégén motoron láthattuk és ez igy lesz még évekig. Tehát nem gondoljuk, hogy kár volt - de az való igaz, hogy nagyon átrendeződtek Mátéban is a súlypontok. Pro és kontra.
:)
Máté, mint vitorla
Megint fényképeket nézegetünk.
Amikor Máté az előbb meglátta ezt a göteborgi kompon pár éve készült fotót (amit Mazsgan küldött ki nekem még Franciaországba), egyrészt baromi jókedve lett tőle Máténak, másrészt egyből megfogalmaztatta vele a újabb konkrét tervét is:
"Anya, legkésőbb a névnapomig (szept.21.) el kell jutnom ugyanerre az erőnléti szintre a jobb vállammal is
- hogy újra "vitorlát" játszhassak egy kompon a barátaimnak."
:DDDDDDDDDDDDDDDD
Úgy legyen !
:)
Hazaútban
Január 29-én esett tehát kómába Máté, s a majd két hetes kóma meg a csúnya mellkasi tályogosodás ellenére február 23-án késő este - nem kis aggódalmak közepette - végülis útnak indulhattunk az éjszakába... és 24-én hajnalban megérkeztünk Budapestre. Ime a kisgép, a sötét ruhások az olasz mentősök, a piros egyruhások az osztrák mentősök illetve a kisérő doktornő, a szemben segitő úriember az egyik pilóta
- a fekvő emberke pedig az eseményeket végig éberen figyelő Máté.
A falitábla, mint biztos pont :)
Az első visszajelzés
...és rá egy hétre már - két nappal azután, hogy a második ébresztési kisérlet sikerrel járt, de még lélegeztetőgépen volt és addig a pillanatig végig öntudattalannak láttuk - úgy eresztette Máté haza az apját meg Verát, hogy szépen, lágyan megmozditotta és kissé meg is emelte a kezét.
Ez volt az ELSŐ VISSZAJELZÉS Máté részéről a környezet felé :)
Mintha csak megnyugtatásnak szánta volna; menjetek csak bátran, nem lesz semmi gáz! :)
Barátok és családtagok
Amikor a gyerekek visszaindultak - a kóma negyedik napján - és Vera is megérkezett már, csináltunk egy "mosoly-csapat" fotót azzal a céllal, hogy amikor majd Máté felébred, megmutassam neki ezt, a számára fontos emberekről készült közös, bizakodó(!) képet. De még csak most mutattam meg, viszont most is örült neki.
Fortville
Bettiék teraszáról a ház földszintjén működő, kedves, szolid iskolának az udvarára láttunk rá. (Az is egy különös dolog, hogy micsoda örömmel járnak itt iskolába a gyerekek!)
Brianconi képek...
Kezdem rendezgetni a fotókat és közben folyamatosan próbáljuk rekonstruálni Mátéval az eseményeket.
Ime a brianconi kórház intenziv szárnya, tetején a helikopter leszállóval.
A nyitott ablak és a tőle jobbra eső ablak volt Máté szobájának két ablaka.
Ez a kép a kómából való felébredés után készült, amikor csúnyán belázasodott Máté attól a nyavalyás baktériumtól, amely a folyamatos antibiotikumok adása ellénére is ott virulkodott Máté mellkasában.
(Odakint nappal minusz 3 fok volt, éjjel minusz 8 fok és őt ezzel a "természetes priznisszel" voltak kénytelenek hűteni, napokon keresztül, szünet nélkül, éjjel-nappal.)
I T T H O N !
Máté pénteken - azaz tegnapelőtt - már kora délután elfoglalta legújabb „rezindenciáját” és még este előtt kétszer is felsétált (járókerettel!!!!!, tehát saját lábán!) a kisházból a nagyszülőkhöz vendégségbe. Fekvőkocsin hozták haza a mentősök és egyenest a „kislak”-ba vitték, ahova Minyus, Máté apai nagymamája menten le is sétált, hogy mielőbb üdvözölhesse az unokáját. Géza papa mozgásában erősebben korlátozott, mint Minyus, igy ő csak a házitelefonon keresztül köszönthette az udvar régi-új lakóját. (Máté ideszületett 1984-ben és két éves koráig lakott ebben az udvarban, s most újra itt fogunk vele lakni egy ideig) Jól meglepődtek hát a mamáék, amikor Máté a megérkezést követő néhány órán belül egyszercsak megjelent, mondom, saját lábán. Legalább egy órán át tartott a babazsúr, közben persze felhivtuk Ági mamát is, hogy legalább valamelyest „jelen” legyen, hogy ő se maradjon körön kivüli e jeles nap örömében. Géza papát nagyon felvillanyozta Máté élménybeszámolója. Jókat kacarásztunk, amikor papa „rájött” a titkok nyitjára, hogy HÁÁÁÁHÁ...! Most lebuktál! Nem is volt itt semmiféle kóma… :))))) De értem én a csiziót...!
Máté elmesélte ugyanis, hogy arra a napra egyelőre még csak annyiban emlékszik, amiket a barátok már rekonstruáltak már neki, de ezt is csak a déli pihenőig, ameddig mind a nyolcan együtt időztek. Onnantól már, hogy délben kettévált a csapat, a többiek elindultak már hazafelé, Máté pedig Emesével (aki Ádám kedvese) visszaindult a snowboard pályára, erre már – állitja Máté – ő egyáltalán nem emlékszik. Semmire. Csak arra, hogy a brianconi intenziv osztályon Nathali beszél hozzá. (12 nappal később) No, több se kellett apósomnak, ez túl magas labda volt, hogy le ne csapta volna – Jó vicc, Mátékám! - mondta nevetve - méghogy nem emlékszel, mi is volt Emesével! És ezt Vera meg Ádám el is hiszi???? - (bocsi az érintettektől, de papa mostanában egyre ritkábban bohókás és ezen most vagy negyed órát elhumorizáltak Mátéval, mindnyájunk nagy örömére.)
Már ma felkeresett bennünket Évi, Máté egykori cselgáncs edzőjének kedvese, aki kiváló gyógytornász, családunk több tagjának több tagját rakta már rendbe az évtizedes jó barátságunk alatt. Nem járunk össze - eltekintve néhány régebbi, emlékezetes házibulitól, meg egy feledhetetlen bodajki teleléstől -, van, hogy évekig sem látjuk egymást, de biztosan ismeritek ti is azt a fajta stabil jóbaráti viszonyt, amikor az alapok nagyon tiszták. Ilyenkor elég egy telefon, s mintha tegnap beszéltünk volna. A lényeg, Máté is elfogadta Évit – ez baromi fontos, szerintem, hiszen gyötrődések sora áll előttük, amelyből már ma is alapos izelitőt kaphatott Máté. Eleinte nyilván gyakrabban fog jönni Évi, később, ahogy haladnak és ahogy Máté is egyre több gyakorlatot tud majd önállóan elvégezni, idővel ritkul majd a közös munka – de ez most egy ideig elég húzós lesz mindkettejüknek. Ráadásul az erőteljes antibiotikumok bélroncsoló hatásával is épp a napokban kell szembesülnie Máténak. Úgyhogy a jó kis hazai koszt helyett jó kis sós-főtt krumlin meg jó kis sütőben-héjában sült sós krumplin tartjuk egyelőre az amúgy valóságos gurman-életet élő legényt. A jelentős súlyveszteség tehát a bélbolyhok kegyetlen incselekdése következtében még nem dolgozható vissza, de Máté „rajta van az ügyön”. Természetesen továbbra is nagyon kimerült, a kemény hasmenés eleve megviselne bárki mást is. Ismét azt kéri hát, várjatok még légyszi a látogatással, hadd erősödjön fel kicsit. Este nézegette a felkarját meg combját, azt mondja, nézd már anya, akár egy múmia csontváza vagy mint egy nagyon öreg mámika karja lenne.
Tényleg! El sem meséltem nektek Máté egyik legutóbbi kórházi anekdotáját.
Megpróbálom átadni, ahogyan ő mesélte nekem:
„Amikor felálltam a folyosó végén található „ülőkéről”, a kézmosó fölé nézve váratlanul megpillantottam valakit.
De pocsékul néz ki ez a szegény ember! - gondoltam magamban. - Tüske haj, szakállka, bajusz, csontos arc, beesett tekintet, mintha egy éhező, súlyos beteg etiopot látnék, aki most lépett elő egy ismeretterjesztő filmből, szegény. Miközben szánakozva néztem őt, az államhoz értem, s látom, hogy ő is megérinti az ő állát. Kezdett gyanússá válnia dolog, végig simitottam a fejem búbját – látom, hogy ő is. Ekkor ért a megdöbbentő felismerés, hogy de hiszen ez én vagyok. Ez egy tükör! S a vicc, hogy legközelebb pontosan ugyanúgy meglepődtem, hogy igen, már emlékszem, hát persze, ez a csont és bőr, sittes képű, nyomasztó pasas, ez biz’ én a vagyok.”
Azóta persze már megszokta Máté ezt az ideiglenes új design-t és már felszedett valamennyit, de ez akkor is vicces már önmagába is, az meg pláne, amilyen izesen mindezt ő előadta. Tele vagyunk sztorikkal és én meg sem közelitem az igazi pikantériáját annak, ahogyan ő tolmácsolja ezeket.
"Holnap és holnap és holnap"
Már jóval korábban megfogalmazódott, de ma ismét felerősödött bennem, hogy ideje beszélnem valami fontos dologról nektek. Igazán jóleső érzés, hogy Máté sorsán túlmenően ennyire sokan átéreztétek az én személyes helyzetemet is és persze, hogy mindig mindenkinek jól esnek a méltató szavak, de valamit muszáj tisztáznunk. Nem vagyok sem „mintaanya”, sem „hősnő”, sem különösebben rendkivüli teremtmény. Tudnotok kell, az álszerénység legalább olyan távol áll tőlem, mint az önhittség, de ha belegondoltok az elmúlt öt hét történéseinek valós mélységeibe, kétségetek nem lehet afelől, hogy nincs a földön anya, aki ezt épp ésszel igy végig birta volna csinálni.
Én sem. Nem bizony. Messze nem vagyok emelkedettebb bárkinél, messze nem áldott meg az ég valamiféle extrém bölcsességgel… Nem. Ezt - aki anya maga is, talán hamarabb megérti, de bárki elképzelheti – ezt egyszerűen nem lehetett volna épp ésszel kibirni. Hogy minden percben elhangozhat az az egyetlen, rettegett mondat, hogy most itt vége, hogy ennyi volt… Ezen a szinten nincs olyan, hogy „én erős vagyok”. Mondom, én sem birtam volna végigcsinálni. Igy, hogy már a hátunk mögöttünk tudhatjuk a legkeményebb napokat, ezek után is azt mondom, bizony én SEM birtam volna ki – ha nincs meg mögöttem az a valóban csodálatra méltó, megfelelő HÁTTÉR. Ma megismerkedtem egy Ági nevű höggyel az Emporiumban, aki három gyerekes családanyaként olvasta napmintnap a blogot. Nagy szeretettel mesélte, miként hatott rá (különböző rétegeiben) és hogy mennyire fellelkesitette ez a "remek példa”, aminek itt „tanuja” volt. Oké. Elmondtam neki is, mit gondolok erről, és hogy nem, ezt igazánból egyetlen anya sem képes kibirni, legyen bármi eltökélt, akkor is belezavarodna a saját köreibe megfelelő mentorolás nélkül. S végülis ő maga mondta ki a legvégén a fő tanulságot, ami nekem is nagyon tetszett: oké, jobban belegondolva mégiscsak elfogadja, hogy nem vagyok „csodalény”, de akkor legyen a történet arra bizonyiték, hogy igenis borzasztóan fontosak az egészséges emberi kapcsolatok. És ha csak néhányan is elgondolkoznak talán azon, hogy - ha már másért nem is -, hát márcsak azért is baromi fontos az emberi kapcsolataink milyenségére fektetnünk a lehető legnagyobb hangsúly az életben, hogy tényleg ilyen nagyszerű és tisztességes támaszai lehessünk egymásnak, amikor packázik velünk a sors – és amikor másképp tán tényleg belezavarodnánk egy ilyen szintű váratlan nehézségbe. Hát nem?
Máté pedig egyre jobban számolja a perceket :)))
A napokban elköltöztünk Pasarétről, az elkövetkező néhány hónapban (gondolom, úgy szeptemberig) Újpesten tudjátok majd meglátogatni – mert ez a legjobb megoldás, per pillanat. De szükség lesz némi csapatjátékra, nehogy „csőstül” rohanjátok le. Szerintem inkább majd az azt követő héttől (tehát hóközéptől) lenne inkább fogadóképes a szélesebb baráti körre, és akkor is szerencsés lenne majd egyeztetni, ki mikor jön. Rendben?
Most látom, már elmúlt éjfél, tehát - szinte hihetetlen! - már azt mondhatjuk, hogy
"Holnap és holnap és holnap..." :)
A tervek szerint Máté pénteken hazajöhet
Ma csak röviden, a lényeg: a tervek szerint csütörtökön kiveszik az utolsó csövet is a mellkasból és másnap, azaz már pénteken Máté el is hagyhatja a traumatólógaia osztályt, ami annyit jelent, hogy belgyógyászatilag onnantól lesz "elbocsátható" :)))))
A kulccsonthoz nem nyúlnak most, hiszen már öt hetes a törés, elvben néhény hónap elteltével lehet majd visszatérni rá. A lapocka és a borda teszi a dolgát "magától".
Az egyéb rehabilációs segitségek a mai napi állapot szerint adottak, ma délelőtt randevúzott Máté egy jeles intézmény egyik igen rokonszenves és ugyancsak jeles vezetőjével... erről majd később. Tény, Máté tud hármasával visszafelé számolni százból :D (Ez azért volt vicces, mert én magam pl. kevésbe tudtam lépést tartani ezzel az attrakcióval. ) Na, komolyan... Máté nyitott minden későbbi segitségre, de jelenleg a legnagyobb öröm akkor is az számára, hogy pénteken hazajöhet. Már tervezi a májusi szülinapi buliját, meg a nyári bográcspartikat, meg hogy lefesti a papa keritését, meg hogy amint lehet, felkeresi ott a stadionnál lévő K4 nevű, vadiúj a gokart pályán azt a bizonyos Turai Tamás urat, akivel elutazása előtt találkozott épp és szép terveket szőtt Máté etéren is - igaz, már februártól. Egyre többen mehetnek be hozzá apránként, persze csak úgy diszkréten - addig is -, öcsémet is egy jó másfélórás önfeledt csevejjel a lépte meg Máté, meg barátjával, Ádámmal is jól elbolondoztak a minap, és ma beosont hozzá a kétéves Lili unokám is, aki persze tudta eddig is, hogy "Pánté" kórházban van, mert elesett a havon... de ma közölte Mátéval, hogy "Pánté, gyere haza!" úgyhogy nincs mit tenni, ennek a kiscsillagnak nem lehet nem teljesiteni a kéréseit;
szóval nincs apelláta - Máté mostmár hazajön...
:)))
Lélekmelegítés - Máté módra :)
Találjátok ki, mivel örvendeztetett meg ma bennünket Máté!
Elárulom:
Máté ma megmelengette a nagyszülők lelkét. Igen, ma ő adott vissza valamit abból a sok jóból, ami felé áradt az elmúlt egy hónapban. Délután annyira jó passzban volt, hogy gondolkodás nélkül átadhattam neki néhány jó szó erejéig a mobiltelefont, hogy megcirógassa végre kicsit ő maga is a nagyszülőket, pár biztató szóval. Ilona mamától rendelt egy jó kis hazai borsólevest, Ági mamának - anyukámnak, aki Cegléden él - pedig a türelmét kérte, amiért még egy ideig nem találkozhatunk :)))) Azt mondta:
"Már négy hete is annak, mama, hogy nem beszéltünk, gondoltam, épp ideje volt már, hogy felhivjalak…" :)
Mondanom sem kell, micsoda fény árasztotta el ettől a nagyik szivét … hogy végre saját fülükkel győződhettek meg Máté jó közérzetéről… hiába no, Máté egy született lovag, tudja, mi kell a női léleknek! Drága kis keresztlányommal is (aki alig tiz hónapja lett ő maga is anya és aki legfőbb cinkostársa volt Máténak a gyerekkori unokatesós csinyekben) szóval Babszemmel is váltott pár szót, megköszönte neki a skarabeuszt, amit ma küldött neki Babi. Tehát immár Máté(!) gyakorol „gesztusokat” és ez valami hihetetlen örömmel töltött el ma mindenkit a családban! Mert ez is az „igazibb” Máté már. De egyébként is kezd kirajzolódni a valós személyisége, ma például már megpróbált lóvá tenni bennünket, Verát is, engem is… aztán huncut mosollyal fedte fel magát, hogy „há-há, csak vicceltem ám”
Még valamit el szeretnék mesélni - bár igen személyes jellegű, de talán megbocsátja nekem Géza fiam. Amikor ma anyukámat késő este felhivtam, elmondta, mennyire nagy hatással volt rá Géza fiam egy gondolata a legnagyobb riadalom kellős közepén. Csodálattal tölt el eleve fiam bölcsessége, de az is rendkivüli dolog szerintem, hogy egy „értett” felnőtt, egy nagyi, igy képes és mer is hallgatni az unokája bölcseleteire. Azt mondta neki ez a 26 éves, messze átlagon felül szenzitiv „fiatalember”(aki képes maradt ennyire racionális maradni akkor, amikor a helyzet súlya azt megkövetelte, hiszen a testvére jobbulása volt a tét), szóval azt mondta anyukámnak, hogy
„Mama, nem engedhetjük, hogy a fájdalom uralkodjon el rajtunk, mert akkor nem leszünk képesek segiteni Máténak” És anyukám elmondása szerint, ez a mondat segiti őt azóta is előremutatóan állni ehhez a nehéz, de mindenképp jó kilátásokkal biztató helyzethez. Köszönöm, fiam, nyilvánosan is… Azért irom le, mert nagy hatással volt rám is ma, és mert azt gondolom, ennek csakis igy szabadna történnie más családoknál is. Ahol mégsem ilyen evidenviák ezek a viszonyok illetőleg ezek a hasznos szemléletek, ott mielőbb át kell értékelni, miként lehetne ilyen igazi csapattá formálni a kötelékek adta kapcsolatrendszert. Megéri. Állithatom, hogy nagyon megéri. Szerintem nem mázlink volt/van, hanem szerintem jó a csapat.
És nagyon jók a háttérben szurkolók és pláne nagyon jó a „mögöttes mentorolás”.
Újracsak köszönöm hát a sok hitet és az átadott erőt – tudja, akit illet. :)
Alakul a hangulat is
Hello, Betti és Balázs! Tudom, beszélnünk kellene, hiszen megigértem, hogy mielőbb jelentkezem... de ti láttatok engem minden este, amikor megérkeztem Mátétól... szóval képtelen vagyok telefonálni vagy "skypolni", pedig távol áll tőlem, hogy csak addig fontos valaki, amig a segitségemre van :))))) Nagyon megszerettelek benneteket - túl azon, amilyen nagyon fontos volt a támogatásotok. És szeretem Babszemet is, meg sok mindenki mást - de nem tudok megfelelni ennyi őszinte érdeklődésnek és aggódó várakozásnak...
Eljön majd annak is az ideje, amikor ismét a rég megszokott "csevegő" Sala leszek én is, de most fókuszálok és alszom, fókuszálok és alszom, fókuszálok és alszom...
A mai nap egyenes szép ive a tegnapi elmozdulsának: erről Vera is sokat tudna mesélni... Máté oldott, vidám, mégha baromira türelmetlen is az ottlétének értelmével kapcsolatosan. Megállapodtunk, hogy amig apa is, és én is teljes bizalommal elhisszük, hogy egyetlen napig sem lesz itt, amikor már nem kéne, addig ő is teljes bizalommal lehet bátran ezügyben, akár érti, akár nem, akár egyetért vele, akár nem. Verával is szinte végig laza maradt, és most még estére sem fáradt el, szóval még este 8-kor is rendületlen humorral és pajkossággal társalgott Gézával meg velem.
- jobban tetszik nekem igy ez a fiú! ;))))))))))))) naná! hogy jobban :)))))
Haladunk
Persze, persze, tudom én, mennyire várjátok a frissitést... de itthon tényleg minden sűrűbb - ráadásul mi költözés alatt vagyunk épp... ettől függetlenül természetesen reggel 8-tól folyamatosan bent lehetünk nála, szerencsére, egészen estig, mert már nem a "kőkemény" intenziven van, hanem a traumatológiai úgynevezett "őrzőben"... ahol mindenki igazán nagyon-nagyon kedves... mindamellett, azt azért el kell mondanom, hogy Máté közérzete, általános hangulata erősen visszaesett. Az elmúlt 3 napban nyoma sincs annak a vidám fickónak, aki csütörtökön, pénteken és szombaton már oly oldottan viccelődött a branconi kórházban. Befelefordult, szótlan lett, nem kezdeményező, nem akar találkozni a barátaival... az alvásba bújik el. De legalább eszik és végre az ivásnál sem köhög minden egyes korty után. Az pedig fölöttébb örvendetes, hogy úgy tűnik, nincs újabb gennyesedés a mellkasban, tehát a tegnap kisebbre cserélt csövet talán a hétvége felé el is hagyhatja, végleg. Már most, ezzel a vékonyabb csővel is lényegesen kisebbek a fájdalmai, s ha ezektől is megszabadul, mondják, az lesz csak a megváltás számára. Az antibiotikumokat is kapja még egy ideig, de már kiegészithetjük a szokásos multivitaminjaival is, mert szerencsére ez sem ellenkezik a kezelőorvosai szemléletével. Az étvágya is folyamatosan javul, s ma szinte tetőfokára hágott. Délelőtt egy teljes banán, este egy teljes alma, ebédre az egész tál karfiolleves meg egy bő féladag rizseshús, meg egy hatalmas szelet rántotthús fele, amelynek másik felét délután nyomta be, továbbá egy kiadós, általa rendelt(!) somlói adag... úgyhogy lesz itt erőnlét sec-pec!
Ami a melankóliáját illeti, nos, ma délben mintha megtörni látszott volna, amikor az Ildikó nővérrel beszélgettünk kicsit hosszasabban, igy, hármasban, Máté mintha ismét oldódott volna - egy kicsit. Legalábis az előző három nap rendithetetlen passszivitásához mérten ez egy óriási előrelépés volt. Pedig eddig is nagyon rokonszenvezett több emberrel is; Icu növérrel is jól megvan, meg a"mellkas-dokival" is, aki önmagában is egy tünemény-ember, kedves, közvetlen, türelmes, populárisan fogalmaz, humorizál Mátéval (Mátékámnak szólitja időnként és szemmel láthatóan szereti a betegeit) és jópofa anekdotákkal viccelődik vele... akárcsak a mesebeli igazi "doktor-bácsik"... szóval Máté kedveli őt is és nagyon meg is bizik benne, igy aztán szerencsére hallgat is rá. Mégis inkább az alvásba menekült, csak „jóneveltségből” válaszolgatott, de hacsak tehette, inkább nem beszélt, sőt! teljes érdektelenséget mutatott - egészen a ma délelőttig, mondom, amikor kihajtott VÉGRE megint egy kis vérbeli mátés-mosoly. S ahogy mentünk bele a beszélgetésbe, egyre inkább kezdett hasonlitani önmagához! Ez annál is inkább nagy öröm, mert pont ma időzhetett vele hosszasabban a kedvese is, s mire Vera megjött, legalább ő is ebben a „komminikativabb” hangulatban találhatta végre Mátét.
Tudjátok, igyekszünk mindig csakis az épp aktuális „kanyarra” fókuszálni, most az a legfontosabb, hogy az összes tegnapi röntgen, CT remek eredményeket mutat minden (!) tekintetben, igazolódott, hogy az agyi ödémák is feladták a kellemetlenkedést és hogy Máté mellkasa is „jó útra térni látszik” – s ezek, tán mondanom sem kell, valóban ragyogó hirek.
Annyit tudunk egyelőre, hogy most marad itt, ezen az osztályon, hétfőn lesz egy újabb randevúja a rehabilitációs továbblépésének ügyében – de ez még a jövő zenéje és ez nem is én kompetenciám, ezt lelkiismeretesen bonyolitja az itteni kiváló főorvos és a kollegái, meg a külsős kollegák meg minden szakember, szaktekintély, akire tartozik.
Az én nagyon-nagyon laikus és anyai lelkem ma azt mondja, ha igy haladunk, mint ma délelőttről délutánra, szóval ha ennyire jó hatással tud lenni rá a jó környezet (akár csak egy rövidke jóérzés, egy nővér igazi, eredendő kedvessége is), akkor kétségem nincs afelől, továbbra sem, hogy a végső gyógyulás is sokkal-sokkal közelebb van, mint azt általában prognoztizálni szokták. Igen, Máté vélhetően ebben sem akar középszerű lenni… eddig minden várakozásra rácáfolt, jóirányban, úgyhogy HAJRÁ MÁTÉ, továbbra is!!!
