Lélekmelegítés - Máté módra :)

Találjátok ki, mivel örvendeztetett meg ma bennünket Máté!
Elárulom:
Máté ma megmelengette a nagyszülők lelkét. Igen, ma ő adott vissza valamit abból a sok jóból, ami felé áradt az elmúlt egy hónapban. Délután annyira jó passzban volt, hogy gondolkodás nélkül átadhattam neki néhány jó szó erejéig a mobiltelefont, hogy megcirógassa végre kicsit ő maga is a nagyszülőket, pár biztató szóval. Ilona mamától rendelt egy jó kis hazai borsólevest, Ági mamának - anyukámnak, aki Cegléden él - pedig a türelmét kérte, amiért még egy ideig nem találkozhatunk :)))) Azt mondta:
"Már négy hete is annak, mama, hogy nem beszéltünk, gondoltam, épp ideje volt már, hogy felhivjalak…" :)

Mondanom sem kell, micsoda fény árasztotta el ettől a nagyik szivét … hogy végre saját fülükkel győződhettek meg Máté jó közérzetéről… hiába no, Máté egy született lovag, tudja, mi kell a női léleknek! Drága kis keresztlányommal is (aki alig tiz hónapja lett ő maga is anya és aki legfőbb cinkostársa volt Máténak a gyerekkori unokatesós csinyekben) szóval Babszemmel is váltott pár szót, megköszönte neki a skarabeuszt, amit ma küldött neki Babi. Tehát immár Máté(!) gyakorol „gesztusokat” és ez valami hihetetlen örömmel töltött el ma mindenkit a családban! Mert ez is az „igazibb” Máté már. De egyébként is kezd kirajzolódni a valós személyisége, ma például már megpróbált lóvá tenni bennünket, Verát is, engem is… aztán huncut mosollyal fedte fel magát, hogy „há-há, csak vicceltem ám”

Még valamit el szeretnék mesélni - bár igen személyes jellegű, de talán megbocsátja nekem Géza fiam. Amikor ma anyukámat késő este felhivtam, elmondta, mennyire nagy hatással volt rá Géza fiam egy gondolata a legnagyobb riadalom kellős közepén. Csodálattal tölt el eleve fiam bölcsessége, de az is rendkivüli dolog szerintem, hogy egy „értett” felnőtt, egy nagyi, igy képes és mer is hallgatni az unokája bölcseleteire. Azt mondta neki ez a 26 éves, messze átlagon felül szenzitiv „fiatalember”(aki képes maradt ennyire racionális maradni akkor, amikor a helyzet súlya azt megkövetelte, hiszen a testvére jobbulása volt a tét), szóval azt mondta anyukámnak, hogy
„Mama, nem engedhetjük, hogy a fájdalom uralkodjon el rajtunk, mert akkor nem leszünk képesek segiteni Máténak” És anyukám elmondása szerint, ez a mondat segiti őt azóta is előremutatóan állni ehhez a nehéz, de mindenképp jó kilátásokkal biztató helyzethez. Köszönöm, fiam, nyilvánosan is… Azért irom le, mert nagy hatással volt rám is ma, és mert azt gondolom, ennek csakis igy szabadna történnie más családoknál is. Ahol mégsem ilyen evidenviák ezek a viszonyok illetőleg ezek a hasznos szemléletek, ott mielőbb át kell értékelni, miként lehetne ilyen igazi csapattá formálni a kötelékek adta kapcsolatrendszert. Megéri. Állithatom, hogy nagyon megéri. Szerintem nem mázlink volt/van, hanem szerintem jó a csapat.
És nagyon jók a háttérben szurkolók és pláne nagyon jó a „mögöttes mentorolás”.
Újracsak köszönöm hát a sok hitet és az átadott erőt – tudja, akit illet. :)

Alakul a hangulat is

Hello, Betti és Balázs! Tudom, beszélnünk kellene, hiszen megigértem, hogy mielőbb jelentkezem... de ti láttatok engem minden este, amikor megérkeztem Mátétól... szóval képtelen vagyok telefonálni vagy "skypolni", pedig távol áll tőlem, hogy csak addig fontos valaki, amig a segitségemre van :))))) Nagyon megszerettelek benneteket - túl azon, amilyen nagyon fontos volt a támogatásotok. És szeretem Babszemet is, meg sok mindenki mást - de nem tudok megfelelni ennyi őszinte érdeklődésnek és aggódó várakozásnak...
Eljön majd annak is az ideje, amikor ismét a rég megszokott "csevegő" Sala leszek én is, de most fókuszálok és alszom, fókuszálok és alszom, fókuszálok és alszom...

A mai nap egyenes szép ive a tegnapi elmozdulsának: erről Vera is sokat tudna mesélni... Máté oldott, vidám, mégha baromira türelmetlen is az ottlétének értelmével kapcsolatosan. Megállapodtunk, hogy amig apa is, és én is teljes bizalommal elhisszük, hogy egyetlen napig sem lesz itt, amikor már nem kéne, addig ő is teljes bizalommal lehet bátran ezügyben, akár érti, akár nem, akár egyetért vele, akár nem. Verával is szinte végig laza maradt, és most még estére sem fáradt el, szóval még este 8-kor is rendületlen humorral és pajkossággal társalgott Gézával meg velem.
- jobban tetszik nekem igy ez a fiú! ;))))))))))))) naná! hogy jobban :)))))

Haladunk

Persze, persze, tudom én, mennyire várjátok a frissitést... de itthon tényleg minden sűrűbb - ráadásul mi költözés alatt vagyunk épp... ettől függetlenül természetesen reggel 8-tól folyamatosan bent lehetünk nála, szerencsére, egészen estig, mert már nem a "kőkemény" intenziven van, hanem a traumatológiai úgynevezett "őrzőben"... ahol mindenki igazán nagyon-nagyon kedves... mindamellett, azt azért el kell mondanom, hogy Máté közérzete, általános hangulata erősen visszaesett. Az elmúlt 3 napban nyoma sincs annak a vidám fickónak, aki csütörtökön, pénteken és szombaton már oly oldottan viccelődött a branconi kórházban. Befelefordult, szótlan lett, nem kezdeményező, nem akar találkozni a barátaival... az alvásba bújik el. De legalább eszik és végre az ivásnál sem köhög minden egyes korty után. Az pedig fölöttébb örvendetes, hogy úgy tűnik, nincs újabb gennyesedés a mellkasban, tehát a tegnap kisebbre cserélt csövet talán a hétvége felé el is hagyhatja, végleg. Már most, ezzel a vékonyabb csővel is lényegesen kisebbek a fájdalmai, s ha ezektől is megszabadul, mondják, az lesz csak a megváltás számára. Az antibiotikumokat is kapja még egy ideig, de már kiegészithetjük a szokásos multivitaminjaival is, mert szerencsére ez sem ellenkezik a kezelőorvosai szemléletével. Az étvágya is folyamatosan javul, s ma szinte tetőfokára hágott. Délelőtt egy teljes banán, este egy teljes alma, ebédre az egész tál karfiolleves meg egy bő féladag rizseshús, meg egy hatalmas szelet rántotthús fele, amelynek másik felét délután nyomta be, továbbá egy kiadós, általa rendelt(!) somlói adag... úgyhogy lesz itt erőnlét sec-pec!
Ami a melankóliáját illeti, nos, ma délben mintha megtörni látszott volna, amikor az Ildikó nővérrel beszélgettünk kicsit hosszasabban, igy, hármasban, Máté mintha ismét oldódott volna - egy kicsit. Legalábis az előző három nap rendithetetlen passszivitásához mérten ez egy óriási előrelépés volt. Pedig eddig is nagyon rokonszenvezett több emberrel is; Icu növérrel is jól megvan, meg a"mellkas-dokival" is, aki önmagában is egy tünemény-ember, kedves, közvetlen, türelmes, populárisan fogalmaz, humorizál Mátéval (Mátékámnak szólitja időnként és szemmel láthatóan szereti a betegeit) és jópofa anekdotákkal viccelődik vele... akárcsak a mesebeli igazi "doktor-bácsik"... szóval Máté kedveli őt is és nagyon meg is bizik benne, igy aztán szerencsére hallgat is rá. Mégis inkább az alvásba menekült, csak „jóneveltségből” válaszolgatott, de hacsak tehette, inkább nem beszélt, sőt! teljes érdektelenséget mutatott - egészen a ma délelőttig, mondom, amikor kihajtott VÉGRE megint egy kis vérbeli mátés-mosoly. S ahogy mentünk bele a beszélgetésbe, egyre inkább kezdett hasonlitani önmagához! Ez annál is inkább nagy öröm, mert pont ma időzhetett vele hosszasabban a kedvese is, s mire Vera megjött, legalább ő is ebben a „komminikativabb” hangulatban találhatta végre Mátét.

Tudjátok, igyekszünk mindig csakis az épp aktuális „kanyarra” fókuszálni, most az a legfontosabb, hogy az összes tegnapi röntgen, CT remek eredményeket mutat minden (!) tekintetben, igazolódott, hogy az agyi ödémák is feladták a kellemetlenkedést és hogy Máté mellkasa is „jó útra térni látszik” – s ezek, tán mondanom sem kell, valóban ragyogó hirek.
Annyit tudunk egyelőre, hogy most marad itt, ezen az osztályon, hétfőn lesz egy újabb randevúja a rehabilitációs továbblépésének ügyében – de ez még a jövő zenéje és ez nem is én kompetenciám, ezt lelkiismeretesen bonyolitja az itteni kiváló főorvos és a kollegái, meg a külsős kollegák meg minden szakember, szaktekintély, akire tartozik.

Az én nagyon-nagyon laikus és anyai lelkem ma azt mondja, ha igy haladunk, mint ma délelőttről délutánra, szóval ha ennyire jó hatással tud lenni rá a jó környezet (akár csak egy rövidke jóérzés, egy nővér igazi, eredendő kedvessége is), akkor kétségem nincs afelől, továbbra sem, hogy a végső gyógyulás is sokkal-sokkal közelebb van, mint azt általában prognoztizálni szokták. Igen, Máté vélhetően ebben sem akar középszerű lenni… eddig minden várakozásra rácáfolt, jóirányban, úgyhogy HAJRÁ MÁTÉ, továbbra is!!!

Budapesten vagyunk

Ma hajnali 3 körül megérkeztünk Mátéval a János Kórház intenziv osztályára.

Szerintem minden esélye megvan arra, hogy hamarosan átkerülhet egy „nyitottabb” osztályra, de egyelőre ugye adva van egy fiú, aki három és fél hete súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett, de 11 nap után felébredt a kómából, és akit most egy hete műtöttek és még infúzión kap valamilyen antibiotikumot rá … és adva van egy rakás francia nyelvű orvosi papiranyag meg CD-k a filmekről meg a különféle orvosi felvételekről… Egyelőre tehát még sok a feldolgozásra váró, ismeretlen adat Máté elmúlt 25 napjáról – túl az evidens teendőkön.

A kórház határozott kérése, hogy ne telefonálgasson be senki, még mi, a család se, és hogy abban a limitált pici időben, amikor be lehet menni egyenként hozzá, semmiképp se ostromoljuk meg az osztályt.
Konkrétan; ma például csakis az édesapja ment be hozzá, hiszen hajnalban mindössze egy kézfogás erejéig találkozhattak, pedig szegény Géza még abban az állapotában találkozott csak vele ott, Brianconban, amikor még mesze nem volt ennyire kommunikativ Máté, hiszen jóformán még magánál sem volt. Tehát muszáj önfegyelmet kérnem a barátoktól és a legközelebbi családtagoktól is, hiszen a testvére is talán csak holnap mehet be hozzá, sőt! még a szereleme, Vera is… Tudom, mennyire sokan várjátok már az első ölelést, de be kell látnotok, ez itt egy intenziv osztály, tele súlyos sérültekkel és keményen dolgozó felelős orvosokkal és ápolókkal.

Ami a lényeg, a kockázatmentesnek egyáltalán nem igérkező utazás ellenére is:

MÁTÉ POMPÁSAN ÉRZI MAGÁT!
- mégha mentálisan igen nehezen is viseli az új környezetet és az új játékszabályokat
(megsúgom; egész nap tervezi a hazaszökését :)

Az utazást viszont nagyon élvezte - igen, élvezte! - , pláne a kisrepülőgépet… Néhány kisebb köhögő-rohamtól eltekintve meg hogy szétfagyta szegény magát, a szervezete voltaképpen most is simán vette a lécet. Egy osztrák Medical Jet jött érte Torinoba, (kisebb, mint a ex-nappalink… amit épp a napokban festett ki kalákában a mi drága „Fodrinkánk”, meg az öcsém, meg a család, Lili unokámmal az élen, persze egy szakember irányitása mellett)
Torinóból egy olasz mentő hozta át Brainconba az osztrák orvost és az asszisztenciát. Sec-pec felszedtek bennünket, és úgy vittek Torinóba, hogy többször is meg kellett állnunk, de nem ám Máté miatt – hanem miattam… :)
Ezt nem tudom finomabban körülirni, mint ahogyan történt: a másfél órás útból egy órán keresztül folyamatosan hánytam. Tudjátok, a mentő hátuljában az úti táskámon kellett ülnöm, a földön, háttal a menetiránynak, fejjel a hátsó ajtónak dőlve… aki járt valaha arrafelé, jól ismeri a Braincon környéki őrült szerpentinek bűvöletét... nem ecsetelem hát, de el sem hallgatom, mert végülis szenzációs pikantériája lett ez az egész hazaszállitásnak... Máté ugyanis egész úton engem istápolt … :)))))))
"Jól vagy, anya?" "Nem akarsz helyet cserélni velem?" "Szóljak, hogy álljanak meg?"
Hát nem röhej? :) Ő(!) istápolt engem… :)))
Aztán amikor felszálltunk a kisgépre, ott is teljesen éber volt és érdeklődő. Kérte, hogy készitsek sok fotót erről a pazar gépről, és útközben is lelkesen nézelődött, mindvégig (úgy van kialakitva a fekhely, hogy a feje magasságában van épp az egyik ablak, amin kényelmesen ki is lát) Közben, úgy negyedóránként, átnyújtotta a kezét (karnyújtásnyira heverésztem tőle, a másik oldalon), hogy
"Minden rendben?" "Tényleg jól vagy?" "Hogy birod az utazást?"
Hááááát… fiúk-lányok! Ennél groteszkebb pillanatokat nemigen lehet elképzelni sem egy ilyen fonák helyzetben…, hát nem? :)))))

Mivel totál kábán éltem át az egész éjszakát, azt sem tudom pontosan, melyik „konrol-pontnál”, de egyik alkalommal, amikor ismét felhivott Veres Ákos, aki az Allianz csapatból követte nyomon, hogy minden rendben van-e, hol tartunk, stb… nos, minthogy nehezen beszéltem, hát átadtam Máténak a telefont és ők beszéltek egymással pár szót… ez tényleg egy vicc, nem? Valaki azt mondta, ennek azért kellett igy történnie, hogy Máté fókusza áthelyeződjék önmagáról énrám és hogy ennyire felülkerekedett rajta a lovagias felelősségérzet, igy legalább nem rágta magát a kisebb-nagyobb bosszúságok miatt.

Most kell nagyon türelmesnek lennie, hiszen már egészen jól van, és az elmúlt napokban „megszokta”, hogy „buli” van körülötte…
A brianconi kórház „kisüdvöskéjének” ilyen káprázatos mértékű javulása az egész apparátust boldog sikerélménnyel töltötte fel, emiatt tényleg nagyon laza és közvetlen légkörben teltek az utolsó napok. Ráadásul a külön kis rezidenciája után, ahol én is szinte bentlaktam vele, most még csak nem is látogathatjuk – ami, mondom, teljesen érthető. Úgyhogy ha társaságra vágyik, meg a barátokra, meg a családra, meg Verára, nincs más választása, minthogy még nagyobb léptékkel nyomja a gázt a gyógyulás útján, hogy mielőbb nyitottabb környezetbe kerülhessen. Legelőszöris ezt kellett vele megbeszélnünk ma délután.
Aztán hajrá! A kulcscsont-ügy még el sem kezdődött, meg még benne van ugye az a fránya mellkasi cső is… meg majd meg kell tanulnia újra járni és vannak még más elvarrandó feladatok is számára… de ezek már mind úgymond „bagatell” ügyek ahhoz mérten, amit eddig véghezvitt Máté egyrészt a fantasztikus szervezetével,
de legfőképpen attitűdben.

HURRÁ!
- és most alszom egyet... egy nagyon-nagyon nagyot :)

Jól állnak a dolgok :)

Most csak annyit, hogy Máté ma Balázzsal közel háromnegyed órán át vitatta meg a magyar sportágak és sportolók helyzetét :)))) én csak ott kuksoltam a sarokban a székemen, a két férfi meg szépen, nyugodtan elbeszélgetett, mint két régi jó haver... ennél kiválóbb terápiát el nem tudtam volna képzelni Máté számára... márminthogy végre egy pasassal beszélhet és végre valami "értelmes" dologról, a sportról ugyebár és végre magyarul... ráadásul nagy tisztelettel is van eleve Balázs iránt, hiszen mégiscsak egy "húsvér válogatott élsportoló" áll az ágya mellett :) Balázsnak van most egy kisebb sérülése, mondta Máténak, most nem játszhat épp.
Erre Máté elmagyarázta neki :D hogyan tud a leggyorsabban felépülni belőle:
"ITT belül, a fejben dől el - mutatott a homlokára - el kell döntened, hogy talpra akarsz állni és hogy nem adod fel" ... :)))))))))))
ez valami elképesztő jelenet volt... ahogy Máté magyarázza ott, a 11 napos kómából való ébredése után alig tiz nappal... szóval ez a mai nap... ez nagy áttörés volt, megint!

Délután meg valami UEF-át vagy mit nézetett velem... a Marsielle gólnál beszundikáltam, suttyomban... de lebuktam, mert amikor Máté megkérdezte, nézed, anya? hiába dünnyögtem valami aha-félét, megszoritotta a kezem, hogy tudom ám, hogy átversz, de csak pihenj nyugodtan :))))) ... értitek? szóval, hogy én pihenjek :))))

Tényleg ideje lesz már lassan hazamennünk! Jól állnak a dolgok...
;)

Köszönöm - köszönöm...

Most olvastam csak el a legsürgősebb leveleket:
GÁBOR!!!!!! Máté hamarosan önállón alá fog tudni irni :))))) és fölötébb köszönöm barátaidnak, azoknak a számomra ismeretlen embereknek a bizalmát, a hitét, akik ebben biztosak... :)
igen, ez a legnagyobb erő... a hit, amikor ilyen leveleket kapok, amelyből árad a meggyőződés és az erő, hogy kétség nem merül fel ismeretlen emberekben sem Máté mielőbbi felépülését illetően. Köszönök mindent, de legfőképpen ezt az újabb erőt!

Csak az érdekel, ami előre visz

Valaki megkérdezte, valóban ennyire rózsás a helyzet vagy csúsztatok a blogon és csakis a jó dolgokról számolok be. A válaszom: Igen, kedveseim, igen, „csúsztatok”. Igy is lehet mondani, de szerintem fontos, hogy értsétek, én hogy értem ezt. Természetesen a nap nagyobb részében nehézségeink vannak, Máté zaklatott, lázas, öntudattalan, hihetetlen mennyiségű fájdalomcsillapitó és altató van még benne, folyamatosan… Oké, ez igy van. És nagyon hosszú idő fog eltelni, amig újra megtanul rendesen járni, és igen, újra meg kell tanulnia majd beszélni… de ezek mind az orvosokra tartoznak. Nekünk, nekem ezeket a nehézségeket „csak” tudomásul kell vennünk, „csak” számolnunk kell velük, „csak” be kell kalkulálnunk, de értelmetlen bármennyit is agyalni rajtuk. Ezért nem irok róluk, mert nem ezeknek van jelentősége, hanem csakis annak, ami ELŐRE visz – azaz Máté sikereinek! Vallom, hogy ha csakis a jó dolgokra koncentrálunk, a nem annyira jó dolgok előbb-utóbb belefáradnak az érdektelenségünkbe és egyszerűen odébbállnak. Hiszek a szó teremtő erejében, abban, hogy a gondolataink korrigálják az irányt, az események alakulását. A jó gondolatok jó irányba módositanak, ezért beszélek hát lehetőleg mindig csakis az eredményekről. Nem az a fontos, honnan jövünk, nem az a fontos, hol állunk éppen, ez legfeljebb egy megnyugtató kontrollpont lehet. Az a fontos, hova tart Máté. Erre irtam azt nemrég, hogy jó az irány és a tempó is nagyon jó… Épp ma három hete annak, hogy ültünk az autóban és abban kértem az ég segitségét, nehogy elkéssünk. Amikor azzal fogadtak, hogy túlélte az első kritikus napot, onnantól minden újabb nap egy újabb áldás volt, ha stabilan tudták tartani az állapotát. Amikor a második ébresztési kisérlet sikerrel járt, annak örültünk és amikor ugyancsak a második kisérlet után végre birta a szervezete a lélegeztető gépről való átállást komplikáció nélkül, kitörő boldogságot éreztünk mind. Aztán megszoritotta Vera kezét, majd szavakat formált, majd mondatokat, majd nevetett, majd felült, majd simán le tudta nyelni a darabos ételt... hát mi ez, ha nem siker????? Kinek hiányoznak a nehézségek részletei?! Ki törődik velük ilyen hallatlan fejlődés láttán???

Ezekhez a súlyos dolgokhoz mérten teljesen mindegy, hogy meddig tart majd a rehabilitáció (járás-, beszédtanulás, személyiségének újra stabilizálódása stb.. )
Egy csoda, hogy él, egy csoda, hogy igy él, egy csoda, ahogyan javul, egy csoda, hogy ilyen súlyos agyroncsolódást követően a fejben nincsenek maradandó sérülések, egy csoda, hogy -bármi komoly fertőzés is az, ami nemrég fellépett – hogy „mindössze” ennyi komplikáció jelent meg a három hetes fekvés és a hosszú kóma alatt (kérdezzetek csak meg egészségügyis ismerősöket, mi az általános tapasztalat etéren) Máténak minden végtagja mozog, lát, hall, érez, nevet, eszik, humorizál, egyre többször és egyre hosszabb időn keresztül „társalog”… Igen, délutánra baromira elfárad, szétesik. Igen, azok valóban nehezebb pillanatok – de csak nekem, laikusnak… mondják, neki nem. Dél körül van a legjobb formájában, akkor viszont feltölt engem is, rendesen – és ez még csak a kezdet! Nem akarom azt szajkózni szüntelen, hogy türelem, türelem, hiszen Máté maga is maximalista, és igenis kell, hogy legyen egy ELVÁRÁS benne is, bennünk is… de az, hogy „elhallgatom” a bizonytalanságokat, az szerintem ebben az esetben nem csúsztatás, hanem a nehézségek tudatos jelentéktelenné tétele, legbelül is, őszintén.

Ami a magamfajta hétköznapi emberek számára rettenet, az szerintem csakis az orvosokra tartozik… felajánlották, hogy megnézhetem a műtétről készitett filmet - kizárt dolog, mondtam, még egy ultrahangos felvételt sem szoktam megnézni. Máté konkrét orvosi állapotáról, a műtétről, a szövődményekről meg az egyéb orvosi nehézségek részleteiről a nyelvi és az civil mivoltom miatta félreérések elkerülése érdekében a család nevében Orsi konzultál rendszeresen az itteni orvosokkal, franciául, telefonon, és azután ő tájékoztat bennünk, mint ahogyan azt egy orvos teszi rendesen is egy családtaggal.
Drága Orsi! Fantasztikus munkát végzel és itt köszönöm az önzetlenségedet és a készségességedet!

Máté mentális fejlődésének a részleteit pedig a már ugyancsak emlitett és általam oly nagyra tartott Lehóczky doktorral osztom meg… és igen, vele - időm és energiám szerint - a lehető legapróbb részletekig elmenve, természetesen cenzúrázatlanul, a maga realitásában. Én nagyon igyekszem betartani az iránymutatásait, de nagyon nehéz tartósan fókuszáltnak maradnom a rám annyira jellemző spontanitásommal szemben… a legnehezebb dolgok egyike, hogy nem használhatom például a kedvezőtlen szavak tagadását sem. Nem mondhatom pl. azt, hogy Máté, nincs semmi baj, csak azt mondhatom, hogy Máté, minden rendben van. Meg amivel egyik elkeseredett pillanatában próbáltam csillapitani a zaklatottságát, hogy Nyugodj meg, Máté, már nem vagy veszélyben – nos, ezzel többet ártottam, mintha meg se szólaltam volna, hiszen ilyenkor az a helyes megfogalmazás, hogy Máté, biztonságban vagy… és még számtalan hasonló megtanulandó dolog… önmagam folyamatos fókuszban tartása érdekében tegnap leszedtem a Mátéval szemben lévő falitábláról mindent (a „Máté l’emportera” és a Géza által felirt „Legyél a jók között a legjobb” üzenet illetve a „Lawa mucho Torposz” feliratok kivételével, ami egy fontos privát poén) és mega-giga betűkkel felirtam rá, többször is átsatirozva, hogy szinte viritson: JÓL VAGYOK! És rendre megkérdem Mátét, látja-e a táblát. Igen, mondja ő… Akkor olvasd fel hangosan, mit irtam… és ő vagy felolvassa, vagy elforditja a fejét. De amikor azt mondom neki, hogy apa kérte, irjam oda és olvastassam el veled, akkor szép fennhangon ki-mond-ja…! És amióta ott tátonganak ezek a szavak, én sem vétem el tán annyiszor a megfogalmazást, és persze arra is figyelni kell, nehogy túlságosan természetellenessé váljon a beszédem. Mert nagyon átlát ám rajtam! Ma délben kifejezetten jót és hosszasan elbeszélgettünk… szemmel láthatóan jobban érzi magát kettesben, s bár élvezi a nagyobb közönséget, de látom rajta, hogy egyértelműen zavarja mégis a hangzavar.
Viszont ma már disztingvált is. Szinte szünet nélkül. Délben meglátogatta őt az alpolgármester asszony, Máté kezet nyújtott neki és bemutatkozott, hogy "Je m'appelle Máté". Mondom Máténak, ki is ő, meg hogy mennyit sok mindenben segit nekem, meg hogy ez a vidám hölgy egyben a helyi hokiszövetség alelnöke is – már ha jól értem. Máté erre megkérdezte angolul, hogy áll Briancone a francia bajnokságban. Mondom neki, az élen, vezetik a listát.... (muszáj hozzátennem; HÁROM MAGYAR válogatott légiós játszik a brianconi "Vörös Ördögök" hoki-csapatban!!!) és Máté széles, udvarias, de őszinte mosollyal és újabb elismerő kézfogás kiséretében rámosolygott ismét a csapatára is oly büszke Marie-Low-ra. Biztosra veszem, hogy számára is feledhetetlen emlék marad ez a néhány pillanat…

Köszi Vera, (ő most a Zagyi Vera, Zsófi barátnője), szóval kösz a fáradtságot, hogy leforditottad a köszönő levelemet; képzeld, ma a főorvos büszkén lobogtatta végig mindenkinek az osztályon azt a példányt, amit a polgármester átküldött neki, persze egy elismerő kisérőlevéllel.
Ugye, ugye, néha a jó szó is célba ér.


Jajaja… Toma! El ne feledjem… már indultam, amikor Máté utánam szólt:
"Toma hogy van?" Csodálkoztam a kérdésem, de azért válaszoltam: jól.
Erre Máté felemelt mutatóujjal – akár egy próféta – elszónokolta a következőt:
„Mondd meg Tomának, ne hallgasson azokra, akik azt tanácsolják neki, hogy csak alacsonyan és csak óvatosan, lassan repüljön” (Toma pilóta) „Magyarázd el neki – folytatta - , hogy csakis a mesterére hallgasson, ha biztonsággal Athénbe(?) akar érni, és repüljön csak bátran jó magasan és nagy sebességgel. Anya, te ezt érted, magyarázd el Tomának…” Rendben, válaszoltam, de bocsi, Toma, most mégsem kezdek bele, majd az otthoniak elmagyarázzák neked ezt a szellemes bölcsességet, amit Kálmán barátunktól hallottunk, aki ugyancsak egy népszerű pilóta.


Végül még egy személyes témát engedjetek meg nekem, ismét:
Drága Garas tanár úr, nagyon-nagyon köszönöm! Akik ismeritek őt is, engem is, tudjátok mekkora jelentőse van az életemben ennek az „értékadó” embernek. Két éve, éppen februárban ünnepeltük őt több százan Cegléden, a gimi disztermében, egy francia irodalmi esttel… Géza fiam csinálta a hangositást és Máté volt a fővilágositó… és most a tanár úr mond imákat Mátéért.
Köszönöm - Önnek is.

Hiszem, hogy van erő az üzenetekben

Most rengeteg doki van az osztályon, sok az új sérült – talán nagy az olvadás odafent – úgyhogy hamarabb hazaküldtek.
Időnként át tudom futni az üzeneteiteket… és nagyon jól esnek. Nemcsak az ismerősöké, hanem minden hozzám eljutó jó szó és rendithetetlen optimizmus használ, megerősit bennünket. És vannak különösen jólesők, amelyeket nem fogok mind konkretizálni, meg nincs is olyan, hogy sorrend… de csak hogy a jellegét értsétek; Kántor Attila bejelentkezése például valami megfoghatatlan melegséggel töltött el.. igen, emlékszem rád, sőt! még a kishugodra, Zsuzsira is, hiszen én „vigyáztam” rá Kárpátalján, amikor a Bátyu nevezetű faluban velem szállásokták őt el (tudod, amikor a Nemzetőrt adtátok elő a szinjátszó csoportotokkal és Zsuzsi még nagyon kicsi volt, de jött velünk ő is azzal a csodálatos énekével - és nagyon oda kellett figyelni a gyógyszeradagolására… emlékszem, gyerekként is mennyi gondoskodás és felelősség volt benned iránta azon a „turnén”. Azóta nem találkoztunk, de bizony emlékszem rád is. Hát hogyne! Meg a számtalan volt osztálytársra is, szinte mindannyiótokra világosan emlékszem, tán név szerint is… tonnányi fényképet őriz Máté, amiket időnként nekem „kell” elrendezgetnem… ott voltak a feledhetetlen farsangok – meg Csillebérc!… jaj, Móni, olyan jó volt, amikor eszembe juttattad… meg a Rám-szakadékos túra… Dávid, a Csepel-jelenetet valóban szétröhögtétek minden próbán, szegény Marika néni haja égnek állt tőletek, de tedd hozzá azt is, hogy előadáson egyszer sem volt gáz … napról napra adtátok nekem az ötleteket, mivel töltsem ki a kóma óráit és őszintén jólesett ezekről a vidám dolgokról mesélnem Máténak. Csaba és a DCS tuning-csapat - rólatok egyből eszembe jutottak azok a fránya éjszakai gyorsulási versenyek, amikre engem is kirángattatok… és amit baromira nem élveztem, most viszont értelmet kapott az ottlétem. Meg amikor az Alfa-klubbal letűztünk Szekszárdig konvojban, meg amikor a Hungaroringen döngettetek, mármint az a sok privát-Alfa… én meg csak a felüljáróról néztem elképedve ezt az őrült népséget… de most legalább felidézhettem ezt is Máténak. Meg a szalagavatós táncok… azt gondolom, minden szülő álma az a szép pillanat, amikor ott keringőzik az egy estére átvarázsolt gyereke a szalagavatón.. Igen, Ági, nálunk is sokáig kint volt Máté szobájában az a szép kép rólatok – mert valóban nagyon-nagyon szépek vagytok rajta. Szilárd Éviék meg az Ács Bence tucatnyi „csobogós-béli” emléket idézett fel bennem… gyerekek, olyan jó, hogy vagytok és hogy jelt adtatok… rájöttem, hogy Máté gyerekkorát meg kamaszkorát és az azt követő éveket nemcsak ő élvezte, hanem én is… nagyon! A közelebbi emlékekben sincs hiány, arra itt van Vera meg Ádám (és anyukája - szia pótmami!) meg a teljes „boner-banda”… és persze a család, a család, a család (ugye, Babszem?)

Mondom, ez nem valamiféle fontossági sorrend, inkább csak a jelek jellegének sokféleségére akartam utalni… jó, hogy vagytok. És jól esik a személyemet érintő sok-sok jóindulat is… nagyon örültem a minap F.Zsuzsi barátnőm e-mailjének, amelyben emlitette, hogy legkedvesebb szinészem a MÜPÁ-ban pénteken valami gyönyörűséges szöveget mondott és hogy nekem biztosan nagyon tetszett volna... nagyon jól esett, hogy Zsuzsinak közben én jutottam eszébe--- tudod, Zsuzsi, ez már majdnem olyan, mintha ott is lehettem volna magam is... majd rendelünk egy repetát az Örkény Szinháztól ;) - de viccet félre, tényleg nagyon köszönöm, Zsuzsi, hogy egy ilyen szép esten is „szinte megosztottad” velem a te saját élményedet azzal, hogy ott is rám gondoltál közben. És bocsi, hogy itt irom ezt, de azt tényleg nem tudom bevállalni, hogy meg is válaszoljam a kedves leveleiteket.
Elnézést a többiektől is, akiknek ugyancsak nem válaszolok egyénileg sem, és most sem tértem ki rájuk… és nagy köszönet a "tihanyi" csapatnak. Éppen azokban az órákban kapta szombaton délelőtt tőletek Máté azt az energiabombát, amit - ahogy hallom - , több ezer ember küldött felé egyidejűleg, amikor végetért a tüdőoperáció... pedig akkor még nem is tudhattátok, micsoda időzités volt ez! És hányan, de hányan vannak még, akikről mégcsak emlitést sem tehetek, legyen annyi, hogy NAGYON KÖSZÖNÖK MINDEN MEGÉRTŐ HIVATALI TÁMOGATÁST és ügyviteli SEGITSÉGET is - szerintem ki-ki tudja most, hogy őrájuk gondolok.

Úgy tűnik, mára minden sinre került, távollétemben is. Tényleg nagy dolgok ezek!

Köszönöm, hogy mostmár nincs másra gondom, csakis Mátéra - no meg lassacskán a család többi tagjára. Lilivel, a kétéves pici unokámmal ittlétem alatt tegnap beszéltem először és teljesen ellágyultam, amikor belecsicseregte a mikrofonba, hogy Szia, Samama!… mondtam neki, nemsokára találkozunk, erre ő: Jó! Amikor eljöttem, sok mindent beszélt már, egyfolytában mondta a monológjait, de mostmár „társalog” a kisasszony. Szóval hiányzik Lili is. Aznap éjjel, emlékeztek talán, Zsófinak és Géza fiamnak anélkül kellett otthagynia őt az éjszaka közepén a másik nagyira, hogy előre megbeszélték volna vele, hogy anya és apa most elutazik… de mindennemű törés nélkül vette a lécet a kiscsaj… reggel ő magyarázta el a lakásban kevésbé jártas nagyinak, mit hol talál, melyik ruha hol van, merre van a cipője stb….. Lili is egy csudabogár, a maga szuverinitásával és titokzatosságával. Jópáran ismeritek már őt - azt gondolom, minden nagyinak az ő unokája a legizgalmasabb lény és ez igy is van rendjén, de ez a tény mit sem vesz el Lili iránti lelkesédésemből. No, szóval nagyon hiányzik Lili… eléggé összeszoktunk már ahhoz, hogy ennyire nagyon tudjon hiányozni.

Hajaj… ott tartottam hát, hogy képtelenség bárki levelére is válaszolnom - pedig elhihetitek, mennyire fontosak számomra.
Itt és most nagyon-nagyon köszönök hát minden egyes sort, amiket irtatok. Még nem érkezett el az idő, hogy Máténak felolvassam őket, de már „előrendezik” nekem otthon a könnyebb kezelhetőség érdekében, hogy aztán kinyomtatva bevihessem hozzá mindet – addig egyelőre csak a saját szavaimmal igyekszem tolmácsolni neki, mennyi minden jót üzentek neki.

Délben karosszékbe (!) ültették és úgy ebédelt - volna, volna, volna... ha lett volna kedve hozzá. De a bolondozáshoz sokkal jobban fűlt a foga. Kérdezték, mit enne vacsorára. Rákot - felete a legnagyobb evidenciával. Mondom neki, Máté, ez nem hotel, ez kórház, erre ő: akkor majd én elkészitem... Közel egy órát töltött "ágyon kivül", ami persze messze nem történt ilyen egyszerűen, mint ahogy ideirom, de megint betöltötte a kórházat a jókedv Máté viccelődéseitől... Mindamellett egyértelmű, hogy amikor úgymond "tiszta" - azaz éber - a tudata, határozottan kezdi unni a banánt – mondtam neki, oké, én benne vagyok, hogy sec-pec talpra állj… kapd össze magad, hajigáld ki az ablakon az összes nehézségedet, aztán irány haza… Erre ő: „Nézz már rám, olyan vagyok, mint egy szimulátor… nem is ember, hanem egy szimulátor, ezzel a sok vacakkal… „ - Nem lehet, hogy túl sok sci-fi-t láttál? - nevettem. "Jó, igazad van (nos, ezt a mondatot korábban nemigen ismerte) de akkor is menjünk már innen haza a … " ... a… a jófenébe, mondjuk inkább igy… Máté persze ennél jóval durvábban fogalmazott, de én meg szemérmesebb vagyok, mintsem szószól-szóra leirjam. Viszont érzékeltetni szerettem volna a türelmetlen indulatát ezügyben is, mert szerintem ez is inkább jó, mint kinos, hiszen leginkább talán mégis ösztönző lehet ez az érzés számára a javulásban. Tény, ismét emlékeztetnem kellett, hogy a jelenlétemben igazán mellőzhetné a hasonló kifejezéseket… és … és megint egyetértett. Vagy csak rám hagyta? Mindegy, ez akkor is remek együttműködési készségre vall, máris.

Tanuljuk egymást

Máté kimerülten, de mosolygósan fogadott ma: beszélgetni nem volt kedve, inkább csak elmutogatta, hogy egy teljes órán át birta ezt a tüdő-erősitő maszkot és hogy a nővérek nemes egyszerűséggel csak championnak nevezik azóta. Egyszóval Máté szinte „felvágott” vele, hogy mire képes (köztünk legyen szólva, van is mire, mert bizony kell hozzá önfegyelem és akarat, bőségesen)
Örömmel konstatáltam hát, hogy Máté büszkesége is a régi.
Meg a rá oly jellemző versenyszellem is előtérbe került, máris: még a kóma alatt beszéltem neki vendéglátóimról és hogy Betti milyen jól főz - és Máté máris rivalizál… Akik ismeritek, azok számára köztudott, mennyire szuper hobby-szakács Máté (akárcsak az apja!) és hogy nincs az az étel, amit ne lehetne rábizni, és általában jellemző az is, hogy Máté keze alatt rendszerint jobban készül el az új étel is, mint ahogyan az késziti, akitől a receptet kapta. Nos, a napokban mondtam Máténak, most, hogy már beszélget időnként, esetleg Betti is bejönne meglátogatni, ha Máté is úgy akarja, hiszen Betti már nagyon szeretne megismerkedni vele… erre Máté egyfajta sajátos, fölényes „csipkelődéssel” közölte, hogy áh! Betti nem is tud főzni… úgyhogy mostmár biztos, hogy nyáron muszáj lesz megrendezni a beigért főzőversenyt…
Majd meglátjuk, ki főz jobban – nevetett Betti, amikor elmeséltem neki. - Kivont fakanállal küzdünk majd meg - tette hozzá a szokásos önfeledtségével :)

Ma jött egy új doktor, a kórház diabetikusa és kérdezte, van-e valami, amit Máté nem ehet vagy amit kifejezetten utál. Mondom, (angolul) nem, nincs ilyen, Máté nagy gurman, kiváncsi és bevállalós is, úgyhogy jöhet bármi – erre Máté közbevág (magyarul), hogy azért a csigával és a polippal még várjunk egyelőre. Meg hogy pocsék és ötlettelen a francia konyha. (bocsánat ezért a franciáktól, még jó, hogy ez magyarul mondta) Mondják, még nem igazán érzi az izeket, úgyhogy az nagyszerű, hogy máris válogat. Délben már a standard kórházi menüt kapta (proteines marhahússzelet zöldségekkel mixelve, leöntve szósszal, és krumplipürével köritve) a protien szó hallatán felcsillant Máté szeme... és szép nyugodt tempóban, egyetlen mellé-köhögés nélkül A FELÉT megette… a TELJES ételadagnak.. elsőre! Persze a nézőközönség nagy megelégedettségére, akik végig teljes koncentrációval figyeltél az attrakciónkat… amikor Máté szólt, hogy elég, nem kér többet, megkérdeztem, esetleg valami mást? Erre ő: fagyit ennék... a tegnapi citromos jó volt… azonnal keritettek is egyet, igazánból ez inkább amolyan parfé-szerű valami, de annak is kb. az egyharmadát elfogyasztotta még - „desszertkért”?
Nyugi, nem fogom minden étkezését megirni, de látom a nővéreken, hogy ezen totál elképedtek… azért gondolom , hogy túl az én örömömön, nyilván átlagon felüli jó hir lehet, hogy ilyen simán megy a darabos étkezésre való átállás is.

Később, amikor ismét testrész-leltár következett, Máté most kissé bizonytalanul tapogatta a fejét… mondom neki, tudod-e mit mondott Vera, amikor meglátta, hogy levágták a szép hajadat? Hogy ha szóltál volna neki, hogy ennyire le szeretnéd vágatni, inkább beleegyezett volna. És - most figyelj, Vera! - egy hatalmas, SZÉLES, olyan igazi „mátés” MOSOLY volt a válasza… Később, immár ismét félálomban, azt mondta, mondd meg Verának, hogy éjfél körül ott vagyok, csak előtte még be kell ugranom Ádámhoz… ezen meg én nevettem jól, hiszen hányszor, de hányszor hallottam már ezt a mondatot …

Délután azzal szórakozott, hogy fel-le nyitogatta az ágyát, mert felfedezte a kezelőgombokat. Kérdem, miért csinálod, nem kényelmes? Erre ő, dehogynem, csak szeretem, ha bejönnek. Szóval már haramiáskodik is, amit persze azért nemigen hagyok ám rá… mondják, olyasmi helyzet lesz ez most, mint a második kamaszkor… tudjátok, amikor egyrészt önmagát is keresi a fiatal, másrészt kóstolgatja a környezete limitjeit… csakhogy én nem tudom, mit a jelentenek a kamaszkori problémák, mindkét sráccal észrevétlen siklottunk át azokon az éveken… és szerintem amúgy sem ugyanaz a két dolog… hiszen amikor egy kamasz „dacol”, a szülő meg „nevel” akkor van hova fordulnia a gyereknek, van hol „meghúznia” magát a szülői meg nem értés elől… zenét hallgat, barátaival időz, keres egy új hobbit… de Máté most teljesen ki van szolgáltatva nekem és amikor örül nekem, az a jobbik eset, de amikor idegesitem, akkor neki nincs hova elvonulnia és a rolót sem húzhatja le, amikor elege van akár csak tévedéseimből, félreértéseimből is, hiszen gyakorlatilag az egyetlen hidat képezem az otthon és a kórház között… gondoljatok csak bele, micsoda nehéz mentális helyzetben van! Túl a fizikai, biológiai nehézségein… ma például kétszer is „összevesztünk”. Szólt, hogy fázik, mondtam oké, szólok a nővéreknek, erre ő, „Ne legyél már olyan béna, hogy nem vagy képes te magad levenni a szekrény tetejéről ott, azt a takarót!” Namármos, - szóltam - tisztázzunk valamit: velem igy ne beszélj, nem szoktam hozzá és nem is fogok. Erre teljesen berágott, hogy nem igaz, hogy még ennyiben SEM számithat rám, és hogy márpedig most azonnal vegyem le azt a takarót… Mondom neki, hogy nem tehetem, azt sem tudom, hogy az neki van-e egyáltalán ide készitve, és hogy én itt vendég vagyok, nem rendelkezhetek… Akkor meg minek vagy itt?! - nos, erre egy kamasz esetében simán megvannak az előremutató „konzerv-technikák”, a jól működő és épitő „sablonok”, de kell, hogy érezzétek ennek a helyzetnek a másabb jellegét. Később a TV távirányitója miatt fordult ellenem… csak mert azt mondtam, megkérdezem, bekapcsolhatjuk-e egyáltalán--- holott Máté elmondta, hogy ő ezt már „lezsirozta” velük tegnap éjjel. És igen, kiderült, tényleg bekapcsolták már neki, de mivel a távirányitóra azt mondta Nathali, hogy az nincs, pláne beharagosodott és simán lehazugozta szegény lányt, mondván, hogy nézze már meg, hiszen ott van a jobb felső fiókban… és tényleg ott volt! Nézzétek; rendben, hogy az arrogancia talán aránytalan - alapesetben ! – de ha voltatok már csak kicsit is betegek, nyűgösebbek, ha feküdtetek már kórteremben… nem lehet kérdés, vajon érthető-e ez a reakció, amikor valóban emberpróbáló bárki számára, ha sorozatosan nem értik meg, nem hisznek neki…

Úgyhogy most tanuljuk egymást. Meg önmagunkat. Közösen. Csakis jó lehet a végkimenetel! Akik beleláttak valaha is a családunk igen tiszta kapcsolatrendszerébe, tudják, miről beszélek… Mindkét fiammal kiváló a kapcsolatunk, a kezdetektől, törések nélkül… Gézával is, Mátéval is öröm az együttműködés, bármiről is legyen szó . . és ez is ki fog alakulni. Ebben nem csupán hiszek, ezt tudom.
Ja, még valamiért leszidott: Kérdeztem, mit üzensz ma apának? Azt válaszolta, hogy apa üljön helikopterre és jöjjön ide. Mondom neki, alig egy hete ment még csak haza, most nem tud visszajönni, de helikopterrel amúgy is túl messze lenne… erre Máté, a lehető legnagyobb felháborodással - tudjátok, amikor az van a másik ember szemében, hogy neked tényleg csak ennyi eszed van?! - jajmá, anya! ezt nem hiszem el! Hát akkor üljön repülőre! – és közben csak úgy szikrázott a szeme, amiért még ennyit sem tudok kitalálni magamtól. Most sértődjek meg? Ugyanmár… mindenesetre, ismét tisztáztuk, hogy lassitson egy kicsit, mert én segiteni igyekszem... és hogy legyen türelmesebb ő is velem, amikor nem jót szólok, hiszen sosem voltam én sem hibátlan. Erre elmosolyodott… fog ez menni :)

Szép nap virradt ránk

Szép nap virradt ránk… Jól aludtam, szépet álmodtam, jól ébredtem, aztán kiderült, nem is álmodtam… Máté teljes tiszta, éber tudattal, jókedvűen, nyugodtan várt… a nővérek azzal fogadtak, tudok-e bevinni borotvát, mert Máté kérte, hogy borotválják le az időközben kiserkent bajuszát, szakállát és pajeszát, de amikor elővették a villanyborotvát, Máté közölte, hogy ő bizony jobban preferálja a hagyományos borotvát, úgyhogy, ha lennének szivesek…

Ezen kacarászott a fél osztály, hogy de nagy fiú lett itt hirtelen valaki. Foglalkozatja őket, ha kell, ha nem… rendszeresen lehúzza pl. az ujjáról az egyik érzékelőt, csakhogy bejöjjenek. A nap eseménye az volt, amikor leltározta testrészeit. Ezt nem részletezem, csak a családtagoknak, de voltak mókás pillantok. A kórházban szerintem eddig példa nélküli engedékenységről tett tanubizonyságot azzal az intenziv részleg dolgozói, amikor ma hozzájárultak, hogy bekapcsolják neki Vera telefonhivását, pár mondat erejéig… S bár Máté vele csak tőmondatokban beszélt (teljesen meglepte a helyzet), de Vera igy is röpdösött a boldogságtól –hiszen ő most hallhatta először Máté hangját a baleset óta - Máté meg szinte kicsattant az elégedettségtől.
Este pedig megkapta az első nem infóziós ételt, kiskanállal érkezett a vacsora, amit mind egy szálig fel is falt. Lassan három hete ez volt az első falat, amit ehetett.
A másik nagy lépés az a sikeres meccs volt, amikor rá kellett vennem Mátét egy kellemetlen, de fontos gyakorlatra – egy maszkot tesznek rá három óránként, egy-egy órára, valami tüdőtágitási gyakorlat(?) vagy mi céljából - nos előre elmondták, hogy ez nagyon „uncomfortable” lesz, de jó lenne, ha Máté lenne olyan szuper, hogy kibirná most első alkalommal legalább 30 percig… és rámutattam a falom lévő órára, hogy negyedkor fog letelni és képzeljétek, pontban negyedkor ő maga mutatott rá az órára, hogy the time is up! Közben persze voltak kisebb „balhék”. Azt mondta, oké, partner lesz benne, ugyan, már miért is ne birná ki, de piszkosul utálta, folyton piszkálta és meg folyton mondtam, hogy kérlek, még ne vedd le… erre ő konkrétan rám förmedt a maszk alatt, hogy nem-ve-szem-le!!!! csak kiváncsi vagyok, mi ez… mindezt hallatlanul ingerülten. Szóval megkaptam az első fejmosását… aztán délután még jópárszor… ezt a szakaszt előjelezte a pszichiáter, irt is róla sokat, szóval nem csináltam ügyet belőle, de végül már én magam is meguntam, hogy rendre félreértem a számtalan vegyes jelzést, ami nyilván baromi idegesitő lehet, a legjobb szándékom ellenére is – hiszen mégsem szakmám ez a roppant összetett feladat. Azt mondtam hát neki, rendben Máté, figyelj most rám: legyünk mindketten jó csapatjátékosok, oké?. Én is figyelem, te mit szeretnél, de te is figyelj rá, én mit szeretnék! Kezdjük veled: mit szeretnél most a legszivesebben? S tudjátok, mit válaszolt? Hogy sielni. Na, ebbe nem mentem bele jobban, csak annyit mondtam, oké, semmi akadálya, hogy jövőre visszajöjjünk.
Sokan nem értik ezt. A szobám ablaka pontosan a Serre Chevalier hegyvonulatra néz. Reggel, ahogy felkelek, az első, amit látok a völgy végén, éppen az az irány, ahol baleset történt. (Mondtam korábban, hogy Briancon külterületén lakom, St. Chaffrey irányában, a La Guisane völgyében, a szobámból a kilátás a völgy irányában fut végig, Villenuve felé, a végén a Serre Chevalier havasival. És nem haragszom a hegyre. És nem haragszom a hóra. És nem haragszom a sorsra és nem vádolok senkit, és nem gondolom, hogy Máté hibázott volna… és ne gondolok olyanokat, hogy bár meg se tanult volna sielni vagy hogy bár inkább meghiúsult volna ez az idei sitábor… Nem. Nem gondolom, hogy kár volt, vagy de kár.. stb. Máténak minden napja örömteli, aki ismeri, tudja, hogy kicsattan belőle az életöröm, a humor és a jókedv. És itt, Brianconban és Puy St. Vincentben, meg Villeneuve-ban is, most is három ragyogó élménydús napot töltött a baleset előtt, ezeken a szuper pályákon, akárcsak tavaly… Kár lett volna? Nem. Ez egy ronda és igazságtalan balszerencse. Egy ronda véletlen. Mégsem gondolom, hogy Máté kalandvágyó természetét el kellene nyomnia vagy el kellett volna nyomnia. Vannak, akik szelidebben tengetik életüket, vannak, akik egyfolytában izzanak és mindkét embertipus boldogtalan, ha a másik életformába kényszerül. Egyszóval, én ezekután sem gondolom, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak… Máté izzó természetét palackba zárni annyi, mintha béklyóba kényszeritenénk őt. Tudom. Azt is tudom, sokan nem igy gondoljátok és talán nem is tudom úgy megfogalmazni, ahogyan értem – de a sas szárnyalni született. Máté meg győzelemre. Ma délután, most először, kinézett az ablakon - felülés nélkül, szemmagasságban is havasokat lát, mintha ablak poszterek ékeskednének -, kérdeztem tőle, tetszik a táj? Persze. Ez Braincon! Mit vártál?! - válaszolta elragadtatással… Tényleg meseszép! A környék legmagasabb hegye a Barre des Ecrins, 4102 m, ahova persze nem látunk el, és a kórház ablakából a Serre Chevalier 2491 magas csúcsát is takarja a többi magas csúcs, de igy is ez az egyik legszebb fekvésű település, amit valaha láttam én magam is (Európa legmagasabb fekvésű óvárosa) Ettől a pompás siparadicsomtól kellett volna megfosztani Mátét? Ez egyszerűen lehetetlen. Mint ahogyan nekem lételemem a szinház és az irodalom, és mint ahogyan Géza fiamnak lételeme a zene, a zeneszerzés, Máté lételeme a mozgás; a sielés, a foci, a motosportok…
- már hogyan is gondolhatnék hát olyat, hogy bár soha meg ne próbálta volna?

Esténként, hazafelé bandukolva a meredek lejtőn, még a csillagok is szinte szemmagasságban csilingelnek az ágaskodó hegy-sziluettek havas kontúrjai mögött… tényleg páratlanul szép valami, de mindig könnybe is lábad tőle a szemem, hogy jaj, istenem! de nagyon kihagytam volna most ezt a látványt! – és mégsem gondolom, hogy kár volt Máténak idejönnie és próbálgatnia magát. Hiszen számára ez az élet…

Újabb próbatétel

Rendben, igazatok van, irok inkább mégis, hogy ne kelljen találgatnotok odahaza se – de csak röviden. Igen, igaz, valóban felmerült egy kicsinek egyáltalán nem nevezhető probléma a tüdőben; Máténak tehát újabb kemény kihivással kell szembenéznie. Tegnap diagnoztizálták és ma már meg is műtötték. Reggel fél 8-ra rendeltek be, hogy műtét előtt elmagyarázzam neki, mi fog történni és biztositsam róla, mennyivel jobban fogja magát érezni, miután ismét felébresztik. Felfogtam, hogy ez bizony komoly, nagyon is komoly nehézséget jelent Máté számára. Igen, felfogtam, aminek következtében – kivételesen – most én magam is segitségre szorultam. Hogy képes maradjak tartani Máté hitét, hogy ő maga is elhiggye, valóban nemcsak „molesztálják már megint” a csövekkel, az újraaltatással meg az ide-odahurcolással, hanem hogy tényleg sokkal jobban lesz ez a műtét illetve az ébresztés után. Igen, mára különösen nagy szükség volt semlegesiteni a tegnap délutáni szkeptikusságát. De hogyan is kommunikálhatnám felé mindezt, ha én magam is talajvesztetté válok…? Új erőre volt nekem is szükségem… hogy átadhassam Máténak az újabb hitet és biztatást. Mondogattam én magamnak, hogy persze, minden rendben lesz, mert muszáj, hogy rendbe legyen… Máté nem fog meghátrálni, mert nem olyan fából faragták! … A görögök óta tudjuk, hogy csakis a LEGJOBBAKAT állitják az istenek folyton újabb és újabb PRÓBATÉTELEK elé - és igen, Máté igenis egy olyan „hős”, akin nem foghat ki egy újabb nehézség. Igen, mondogattam, de… valahogy nem szólt meggyőzően… ismeritek az érzést, amikor már nem elég belül hallani… amikor kell, hogy valaki megerősitsen.
Már ismét „egész” emberként vagyok Máté mellett. A műtét óta csak kétszer voltam bent nála, mert még mindig nem ébredt fel. Délelőtt is hazaküldtek, hogy aludjak egyet, most is haza zavartak ebédelni, mondták, ha netán épp közben ébredne, majd valahogy tudatják vele, hogy mindjárt jön a mum. Nathali az ügyeletes, az első nap is ő volt Mátéval és azóta is jól ismeri Mátét, s nemcsak mint beteget, hanem kezdi már kicsit kiismerni is… bizonyára meg fogja tudja értetni vele, hogy mindjárt jövök – be kellett látnom, valóban gyűjtenem kell az energiát az ébredés utáni órákra, úgyhogy most fekszem az ágyban és lazitok egy fél órát.

Máté pedig alszik, ameddig alszik, ismét lélegeztetőgépen van, azt mondják, ébredés után megszabadulhat tőle… 10-14 napig kapja majd az antibiotikumot, katéteren át(?) ha jól értettem… és nagyon nagy szüksége van (ismét) az égiek jóindulatára.

Idő van - csak áldásból is legyen elég!

Jó az irány... most egy ideig nem jelentkezem.

Kedves barátok!

MÁTÉ tehát SINEN VAN! - de nagyon sok odafigyelés és türelem kell még részéről és részünkről is most kezdődik igazán a kemény munka java. Úgy döntöttem, mostantól egy jóidőre megszakitom a tájékoztatást. Elkezdődött egy újabb igértes szakasz – amihez alapjaiban másfajta fókusz kell. Eddig „csak” MÁTÉ és az orvosok „dolgoztak”, mi meg asszisztáltunk lehetőségeink szerint, ki-ki elmondta a maga monológját, személyisége és aktuális lelkiállapota szerint, Máté pedig, noha hallgatta és fontos volt számára, de mégiscsak passzivan vett részt ebben a közös munkában. Most azonban gyökereiben más a helyzet; hiszen ez már egy interaktiv csapatmunka, amihez nagyon sokat kell tanulnom, felkészülnöm és konzultálnom.

Biztos vagyok benne, hogy megértitek, nem aprózhatom szét magam, mert teljes lényemmel szeretnék partnere lenni Máténak ebben az örvendetes új helyzetben.

Jó az irány és jó a tempó! - legyen hát egyelőre ennyi elég mindnekinek, megnyugtatásul.


Köszönöm nektek azt a sok-sok "JÓenergiát",
melyekkel ti is hozzájárultatok ehhez a csodához.

Sala
:)

Kezdődhet a második felvonás!

Bizonyára ti is tapasztaltátok már - és elnézést ezért az orvosoktól -, hogy a legjobb kapcsolatok esetén is van egyfajta távolságtartás mindig orvos és paciens között, a paciens családjáról nem is beszélve… nos, ezt az intellektuális üvegfalat én ma két másodperc alatt miszlikre apritottam; úgy körbeszorongattam délben (meghatódottságomban) Máté kezelőorvosát, hogy az osztályon dolgozókban meghűlt egy pillanatra a vér – aztán persze nagy nevetés lett a vége, gondolom, konstatálták, ez talán valami sajátos magyar szokás, amolyan helyi virtus…? Vagy azt gondolták magukban, ez a „csóközön” arrafelé keletebbre nyilván valami bevett szokás (Brezsnyev is végigcsókolta Európa politikusait, nem?)
Oké, talán fura, hogy itt hülyéskedek, de… elhihetitek, hogy minden okom megvan boldognak lenni.

Nagy nap ez a mai!

Reggel most sem mehettem be azonnal Mátéhoz, nyilván ügyködtek épp valamit. Ilyenkor bevackolom magam a folyosón a kedvenc kis sarkomba és tanulom a francia nyelvet. Az első mondatok egyike igy szólt: „Pierre l’emportera” Gondoltam ezt jó ómen, és ezt most nem csupán kijegyzeteltem, hanem a füzetem elejére is felbiggyesztettem, persze az alábbi formában:

MÁTÉ l’emportera! (azaz Máté győzni fog)

Annyira tetszett, hogy amint bemehettem, menten felirtam a szobájában lévő whiteboard-ra is.
Máté nyugodtan pihent, ébren volt, s mondták, ma talán ismét megkisérlik levenni a lélegeztető gépről és ha „jól vizsgázik” a szervezete, akkor végre megszabadulhat attól az undok csőtől is. Mondták, túl azon, mennyire fontos lépes ez, az általános közérzete is lényegesen jobb lesz a cső nélkül.

Negyed tizenkettőkor levették a gépről (oxigénnel persze ismét rásegittek persze még) és Máté mondhatni folyamatosan és zavar nélkül átállt, szépen, nyugodtan tudta tartani a ritmust, képes volt csakis a saját légzésére figyelni. Hihetetlenül értékesen voltak Lehóczky doktor erre vonatkozó tegnapi utasitásai… gyakorlatilag kizárólag azt a néhány kulcsmondatot ismételgettem Máténak, amiket a levélben leirt nekem a pszichiáter – és MŰKÖDÖTTA DOLOG! Megint működött a jótanács!!!! Máté csakis arra figyelt, miként emelkedik a mellkasa levegővételkor, a leirtak szerint mondtam neki, figyelje meg, mi segiti és mi neheziti a levegő ki– és beáramlását és találja meg, ahogy neki a legjobb… és csinálta! Egyszer az ablak előtt megjelent megint a mentőhelikopter (pont felettünk, a tetőn van a leszálló, sok a baleset, igy naponta sajnos többször is jön-megy a gép és persze baromira hangos) Szóval miközben figyeltük a ritmust, roppantmód felerősödött megint a properrel (vagy rotor, vagy mi) hangja. Erre Máté rosszalóan odaforditotta a fejét az ablak felé, mintha csak azt jelezné, mit ez a zaj, mit zavartok? Nem látjátok, hogy dolgozunk?

Már fél órája ment minden különösebb nagy zavar nélkül az átállás, amikor egyszercsak bejött a stáb. Azt gondoltam először, megint a jóhirre jöttek, ünnepelni, de látom ám, hogy álarc fel, köntös fel… sejtettem, hogy na, most megint biztosan ki kell mennem, de most mégsem küldtek ki. Arra kért a főorvos, kommentáljam Máténak, mi történik és mi fog történni és hogy ez neki nagyon jó lesz – aztán azon kaptuk magunkat, hogy rövid idő alatt már meg is szabaditották a csőtől is… és minden folytatódott tovább, maga szép csönden módján, immár rásegités nélkül!!!
Gondolom, ti is értitek, ez mit jelent :) Már nem átmenetileg, kisérletképpen tesztelik tehát, hanem hiszik, hogy már nem lesz szükség a visszakapcsolásra.

Csoda hát, hogy amikor ezt felfogtam… ?????????????? De nemcsak én úsztam örömkönnyekben. A főorvos, miután kiszabadult a „karmaimból”, meghatódva mutatott rá a reggeli feliratomra: „Máté l’emportera” Egész nap, bárki jött velem szemben, bárki ment el mellettem a folyosón, itt az emeleten, széles mosolyokkal és kacsintásokkal üdvözlik a nagy eseményt.

Délután pedig - számomra ez egyszerűen bámulatos - Máté nekiállt beszélni! Persze, eleinte inkább csak amolyan „alélt” artikulációval, de egyre inkább érthetőek a szavak; „hallom” „jó” „este” és néhány többszavas mondat is elhangzott már. Arra a kérdésre például, hogy meleged van-e, nem azt válaszolta, hogy igen vagy nem, hanem hogy „nem annyira”… s amikor a tüdőgyógyász megkért, hogy birjam rá Mátét, köhögjön legalább egyet szándékosan, Máté erre nemigen reagált. Azt se jelezte, hogy hallja vagy sem… úgyhogy vagy háromszor megismételtem neki, hogy Máté, azt kéri a doktornő, köhögjél neki egyet légyszives … rám nézett és azt mondta, „nem akarok”. Gyanitom, hogy ennél boldogabbá még soha nem tett anyát a gyereke „ellenkezése”, hiszen ezek szerint Máté nemcsak passzivan kommunikál, hanem … értitek, na! Tudom, hogy értitek… szóval Máté ÉRTÉKEL is - ahogyan ezt Lehóczky doktor megfogalmazta. Az itteni dokik is abszolút lelkesek mindezektől, hiszen a nyelvi űr ellenére is fogják, mi mindent produkált ma ez a csudafigura magyar fiú. (Bruno, az egyik ápoló fiú, aki sokat van Mátéval, már megtanulta, hogy a nyisd ki az az open, és hogy a jó a good és azt is tudja, mit mond Máté, amikor azt mondja, hogy hallom... Marie meg - akit elsőként követett Máté a szemével – indiántáncot lejtett, miután a Máté kimondta délután az ő nevét is, sőt, nem sokkal utána, miközben Marie törölgette Máté arcát, magától is megszólitotta őt.

De ezekről nem irok már bővebben, megvacsorázom, aztán sietek mielőbb a lehető legrészletesebben leirni Lehóczky doktornak a mai verbális (!) dialógust … mert pillanatnyilag mindennél is fontosabb, hogy őt tudjam tájékoztatni lépésről-lépésre a legapróbb részletekről is.

Köszönet

Megkérdeztem a nekünk otthonról oly sokat segitő pszichiátert, ellenére lenne-e, ha nevén nevezném, hiszen annyian kérdezik, ki is ő. Tegnap éjjel, a legújabb szakmai levele utóiratában egy sorban erre is válaszolt: „P.s.: Nincs ellenemre, hogy a nevem megjelenjen, bár nem is tartom fontosnak, sokkal fontosabb, hogy segítsek, amennyire tudok...”
Nos, akkor „felfedem”.

A segitő jótevőnk neve: dr. Lehóczky Pál.

Az első nap hajnalától ő fogja a kezünket. Ő helyezi le a cölöpöket, de Máténak kell végig mennie rajta. Én azon vagyok, hogy megmutatassam Máténak, hol vannak ezek a biztos cölöpök elhelyezve és fogom a kezét, hogy időnként segithessek neki az egyensúlyozásban, de értem, hogy neki magának kell végigmennie rajta… nem kapkodva, bölcsen, ámde határozottan és biztosan. Ezek a cölöpök nélkül, tudom, már rég eltévedtem volna magam is, nemhogy Máté.

Köszönöm, doktor úr! Nagyon köszönöm már önmagában a sok ránk forditott energiát is, az elvi tartalomról és a folyamatos, konkrét gyakorlati tanácsokról nem is beszélve!

És köszönöm annak a sok más embernek a közreműködését is, akik napról napra egyengették, egyengetik Máté előtt az utat. Igen, eve, köszi a te segitségedet is és mindenkiért, akinek része volt pl. az OEP gyorsitott ügyintézésében, akik elhordták a távollétünk miatti adminisztrativ hegyeket és immár nincs semmi bizonytalanság etéren. Biztosan tudják, akikre most gondolok, mégha nem is áll módomban egyelőre egyenként megköszönni nekik. És arról is beszélni szeretnék nektek, hogy a jóindulat bizony kikezdhetetlenül ott él az emberekben, hiszen szinte csakis jó tapasztalatokat szereztünk, mondhatni az összes hivatalnál, intézménynél, akikhez különféle ügyekben fordulnom kellett az elmúlt héten. Nyilvánvalóan számtalan operativ folyóügye van minden családnak, amik nálunk most mind borulnak – átmenetileg – és rendkivül emberséges dolognak tartom, hogy mind a bankoknál, mind az egyéb hivataloknál elégséges volt egy általam innen(!) irt e-mail ahhoz, hogy belátással legyenek. Minden egyes kérvényemre, amelyben átmeneti türelmi időt kértem, támogató döntés született, a konkrét, személyes aláirásom hiányában is… mondom, fontos hivatalokról beszélek most. Csak azért nem sorolom fel tételesen a sok segitő hivatali esetet, mert nem lenne tán szerencsés, ha épp én inditanék el egy lavinát feléjük… csak arra akarom ráirányit a figyelmet, hogy nem igaz, hogy a hivatalokban elszemélytelenedik minden és mindenki – mert ime, a jóérzés tényleg kivirágzik az emberekben, amikor valaki tényleg nagy bajban van.

De a magáncégek és a magánszemélyek jóindulata is példaértékű: talán nem haragszik meg Gitta, ha elmeséltem, hogy a baleset előtti este irtunk vele alá egy lakásbérleti szerződést, ami ugye semmiképp sem tud most realizálni, jóideig bizonyosan nem. Miután megtudta, mi történt, ő maga ajánlotta fel, hogy tekintsük semmisnek a megállapodást, és ő maga juttatta vissza a családnak a már kifizetett első havi bérleti dijat. Azt mondjátok, ez csak természetes? Nem, nem az. Ehhez kell, hogy valaki ezt evidensen igy gondolja. Ehhez kell az adott ember értékrendje. És azt is elmondom - remélem, csakis a javát szolgája az ingatlanos cégnek, ha megnevezem őket – , hogy a Monopoly Kft is visszaadta az ezért a közvetitésért járó dijat. Csak egy mondatot idézek a cég leveléből: „…A közvetítői díjként kapott egy havi bérleti díjat ilyen körülmények között természetesen nem kívánjuk megtartani…”

Végül még egy rövid kitérő: sokan féltettek bennünket attól is, hogy a média szét fogja cincálni Mátét – de szinte kivétel nélkül mindenkinél megértésre talált a kérésem. Akik eddig megkerestek, igazán belátással voltak, mindahányan, tényleg tiszteltben tartják, amit kértem tőlük, hogy egyelőre ne zavarjanak, ne osszák meg kicsit se a figyelmünket, hagyjanak Mátéra fókuszálni bennünket. Köszönöm, amiért eddig ennyi sok tapintattal viszonyultak a családomhoz, Gönczi Gábortól kezdve az MTI-is tudósitóig, eddig mindenki.

Az, hogy ki mit és hogyan publikál, valahol érdektelen számomra, de az, hogy bennünket nem zaklatnak, ez dicséretes. Azt megértem, hogy sokan foglalkozni akarnak az üggyel, de ami szerintem fontos lehet, azok csakis a tanulságok – mondták, milyen sok okos és hasznos dologra hivta fel pl. a figyelmet a freestyle-os fiatalember, Rigler Miklós. Hogy nem szabadna nap végére hagyni a legnagyobb ugrást, meg hogy kellene felügyelő, meg hasonlók… itt a szezon, tucatjával utaznak ki a fiatalok, ezek nagyon fontos jótanácsok lehetnek. Máté kicsi kora óta oktatónál tanult sielni, amikor még együtt jártunk telente négyesben, és már nagyon jól sielt, akkor is, évek múlva is kötelezően edzővel kezdtünk minden napot - ha másért nem, hogy csiszolja a stilust. Vitorlázni is edzővel tanult, lovagolni is, valamikor régen még kaszkadőr suliba is beiratkozott, hogy a profiktól tanuljon ugarbugrálni. Szóval Mátéban megvan a tanithatóság ritka jó tulajdonsága – de az utóbbi időkben már önmaga fejlesztette magát. S itt van Rigler Miklós nagy-nagy igazsága, hogy igenis kell, hogy legyen ott mindig valaki szakember. És egy ilyen eredményes – ráadásul fiatal - sportoló szájából ez remélhetőleg nem marad pusztába kiáltott szó. Amikor pl. megnyilt a Görzenál, elmentünk a srácokkal, mert be voltak sózva, de Máté attól pl. tartott, nem is ment fel a félcsőre, mert nem volt, aki tanitsa. S látjátok, hiába ugrál Máté pici kora óta szebbnél-szebbeket, hiába volt ez is jó ugrás, sőt! hiába érkezett talpra, valakinek csak ott kellene lenni ilyenkor, aki szól, hogy minisivel túlságosan be fog gyorsulni és ez a pálya nem erre van mértezve. (bár, azt a mai napig nem értem, hogy-hogy nem az emberileg lehetséges legnagyobb ugrásra épitik meg egy kifejezetten ugratásokra létrehozott pályán a tompitásra alkalmas, ferde érkező szakaszt –márcsak az evidens biztonsági okokból is.)

Köszönet tehát a media eddig tanusitott tapintatosságának is, és ha tényleg a fentiekhez hasonló, valóban közérdekű üzenettel kommentálják a történteket, az tényleg fontos és hasznos, szerintem is.

Délután is alvás

A délutáni CT vizsgálatok nagyon megnyugtató eredményeket mutatnak, a láz is alább hagyott kicsit. (A CT vizsgálathoz eleve „ráaltattak”, hogy ne mozogjon közben – gondolom, hogy azért) Holnapután többet tudunk a tüdőről is… de szemmel láthatóan örülnek a hozzáértők a mai vizsgálati eredményeknek. „Dialógusra” ma egész nap nem volt mód, hiszen az egy-másfél perces éber állapotok nem voltak alkalmasak erre.
A mai nap tehát alapjában végig alvással telt.

"Nocsak?!"

Kedves kis pillanat jutott eszembe az előbb és meg is osztom veletek; amikor Balázs bent volt Máténál, mondta neki, hogy ma Milán meccsre megy. Erre Máté felhúzta mindkét szemöldökét - tudjátok, azzal a bizonyos "nocsak!?"- mimikával, ekként jelzett hát vissza Balázs arcába, amit addig csak ismeretlenül fürkészett. Balázs persze nagyon örült, hogy olyat tudott mondani neki, ami igy felkeltette Máté érdeklődését...

- no, indulok vissza, este folytatom.

Pihenő

Zaklatott éjszakája volt Máténak, ma egész nap alszik, mindössze háromszor egy-másfél percet volt eddig ébren (legalábbis délelőtt tiztől egyig). A masszőrre sem ébredt fel, mondták, pihennie kell, nagy nyugalomra van ma szüksége Máténak… az éjszakai magas láz csökkent ugyan valamelyest, de igy most, jelen állapotában természetesen nem folytatják a lélegeztető gépről való levétel ismételt megkisérlését. Reggel mintát vettek a tüdőből, két nap múlva lesz laboreredmény. Tehát most pihen, erőt gyűjt, mi meg várunk.

Megint egy lépéssel előbb

Ma délben nem Fortville-be sétáltam le, hanem Bettiék jöttek fel értem a kórház elé, mert ma délután kellett lemennem átvenni az étkezési utalványokat egy olyan hajléktalan menhely-féle irodában. (ezt a heti 30 euro-t a korábban már emlitett Marjorie kezdeményezésére itélte meg számomra ez az itteni karitativ szervezet, még Zsófi közbenjárására és alapélelmiszerek beszerzésére fordithatom) Szóval értem jöttek a kórház elé és ahogy beültem a kocsiba, Betti a kezembe nyomott egy szalvétával letakart tányért, mely alatt ott gőzölgött néhány almáspite szelet. Soha még nem esett ilyen jól sütemény… A hivatalból kifelé jövet mondtam Balázsnak, jobb lenne talán, ha mégsem ők vinnének vissza, inkább felsétálok, hogy meglegyen a mai séta is. (Nem tudtam, mire vállalkozom; az erős kaptatón felfelé, ebben a szokatlanul ritka levegőben, bizony el-elfogyott a szufla.)

Négy körül értem vissza, és kivételesen rögtön be is mehettem… s mit látok?! Mátét időközben épp levették a lélegeztető gépről, Ő MAGA LÉLEGZIK! (de az oxigénnel még természetesen rásegitettek neki.) Később magyarázták el, este hat után, hogy ilyenkor, elsőre, csak két órát tesztelik, hogy mire képes magától, de akkor is fejbevágott – persze jó értelemben. Nem állitom, hogy laikus szemmel nézve simán ment Máté harca, a görbék is időnként eszeveszetten ugrabugráltak össze-vissza, de ez akkor is óriási… ÓRIÁSI (!) ELŐRELÉPÉS, megint… s mivel az ott dolgozók szeme sem rezdült, én is megnyugodtam, hiszen leritt róluk, hogy ez csak egy civilnek ilyen… ilyen… „szokatlan”, de láttam rajtuk, hogy minden teljesen rendben van… meg különben is eszembe jutott Csilla, a volt szomszédasszononyom, aki kiváló altatóorvos hirében áll, és ő a napokban valamelyest felkészitett engem egy kedves és segitő e-mailben ezekről a folyamatokról.

Máté persze ma nagyon-nagyon kimerült a levegővétel „gyakorlásától”, úgyhogy nyilván nem is próbálkoztam nála semmi mással. Gondoljátok csak el, micsoda giga-energiákra lehetett szüksége egyébként is… úgyhogy inkább nem terheltem ma… van időnk! Kevesebbet is beszéltem hozzá, jobbára csak csillapitottam inkább zaklatottságában – de amikor egy-egy ébredésekor nem azonnal szólaltam meg, fogta magát Máté és …. CSETTINTETT! Nem is egyszer… és magától!

Nem győzöm elismételni nektek (és magamnak is), hogy oké, ezek pompás hirek, de csak lassan… csak lassan.. lassan… (örülni persze lehet, de tudnunk kell, hogy nagyon-nagyon hosszú út áll még Máté előtt) És igenis, békében végig fog menni ezen is, mert akarja, és mert ebben is csodálatos partner és mert Géza fiam is - aki apjával együtt a legtöbb energiát adja nekem - sokat segit, mert ő is igy akarja és mert ők, Mátéval, a kezdetektől nagy játékosok, igy együtt..

Sok-sok segitséget adtok ti is, mind, közvetlen e-maileken is, meg itt, a blogon is, az iwiw-üzenetekről nem is beszélve. Engedjetek meg nekem egyetlen – talán ide nem is illő – személyesebb gondolatot, ami fontos nekem. Drága Garas Tanár úr! Meglepődtem, hogy Önhöz is eljutott a blog tartalma és jól estek az Ön biztató sorai is. Tudjátok, ő az én szeretett osztályfőnököm, aki egyben a szigorú és nagyon igényes magyartanárom is volt. És a tanár úrról jutott most pironkodva eszembe, hogy egek! milyen pongyolán is fogalmazok itt nektek, rendre… tudom, ez nem mentség, legfeljeb csak magyarázat lehet részemről, de valóban nincs időm még a betűhibák átfutására sem, nemhogy a stiláris hiányosságok kijavitására vagy cenzúrázására. Bocsánat tehát mindenkitől, akik igényesebb nyilvános megjelenést várnának el – joggal –, de ez nem publikáció, hanem mondjuk egy hosszú táviratnak nevezném inkább, mindazok számára, akik várják a jó hireket. (Akinek meg nem „ügye", ne vegye magára. És ha mégis kényszert érez időnként egy-egy ember, hogy beleronditson ennek a jószándékú és segitő közösségnek az életébe, nem kell vele törődnötök, hiszen sec-pec, max. egy napon belül simán kigyomláljara a moderátor. Ez nem egy fórum, ahol bárki tetszése szerint hozzászólhat és számonkérheti, miért moderálták ki. Fütyülök a rosszindulatúak szólásszabadságra. Ez a blog arra hivatott, hogy segitsük és szeressük egymást… és hogy a Mátéhoz kötődők sokasága is részese lehessen a maga módján Máté felépülésének. Az a kérésem tehát, ti ne reagáljatok a defektes emberek defektes piszkálódásaira, mert annyival is kevesebb radirozni valója marad a modinak.)

CSAK AZ SZÁMIT, AMIT MÁTÉ ELÉRT ÉS EL FOG ÉRNI!

Mert bámulatra méltó már eddig is, amit egyrészt elért a szervezete, másrészt az akarata, a kitartása, a türelme és a küzdelme.

ELKEZDŐDÖTT A "DIALÓGUS"

Tudom, mennyire nagyon várjátok a részleteket; bár ma enerváltabb volt Máté, mint tegnap, de az otthonról segitő pszichiáter tegnapi levele alapján ma - több felvonásban - megtanultunk Mátéval VALAMI NAGYON FONTOSAT, egy úgynevezett "igen-nem" beszédet, az ujjaival... és Máté baromi ügyes meg együttműködő, úgyhogy ma is jó hireim vannak
- de muszáj most elmennem aludni, mert tudom, hogy vár reggel - holnap beszámolok, igérem...

Csoda csoda hátán!

... és ami a legfontosabb - én édes jó istemen! - Csoda csodát követ!

Ma délelőtt és délután Máté annyi, de annyi sok szuper dolgot produkált, hogy az egész osztály tőle lelkes. Tele vagyunk jobbnál jobb, igéretesebbnél igéretesebb fejleményekkel… Mindamellett, arra jutottam magammal, hogy mostantól az orvosi részleteket a családon kívül már nem osztanám másokkal olyan részletességgel, mint amennyire tudom, hogy szeretnétek és tudom, hogy örülnétek is nekik – bocsássátok ezt meg, de ezek már olyan szintű személyes intimitások, amelyeket Máté talán nem szeretne nyilvánossá tenni.
Ami a lényeg; határozottan ért bizonyos kérdéseket és egyértelműen reagál is némelyekre, időnként konkrétan követ mindkét szemével, visszajelez, ha kérem az ujjaival vagy a szemével…, mozgatja a végtagjait, felszólitásra is, meg magától is.
Mindenki nagyon-nagyon boldog! Ha ebben a tempoban haladunk, hamarabb kerülhet le a lélegeztető gépről is, mint reméljük.

Gyerekek! ... én nem tudom nem szenvedélyesen irni mindezeket!
ez.... ez tényleg csoda, ami itt zajlik!
Máté maga egy csoda!

Balázs és Betti

Ma hajnalban Géza és Vera haza mentek, de megengedték, hogy még indulás előtt beköszönjenek Mátéhoz. Mostantól tehát, hogy már nem lesz itt kocsi velem, kell valami rendszert vinnünk a kórházba ki-bejárásba. Balázs és Betti felajánlották, hogy csak megpittyentem őket, és ők jönnek-mennek, hoznak-visznek… de ez már tényleg minden határon túli felajánlás részükről, amivel már tényleg nem élnék, hiszen gondoljatok csak bele, nekik is megvan a saját éltük, amibe én most úgy belecsöppentem, bármi őszinte is a készségességük – ez már tényleg túlzás lenne. Úgyhogy inkább kiterveltünk egy elvi menetrendet, amitől persze, tudom, szükség esetén bármikor le lehet majd térni. A tervek szerint tehát Balázs a reggeli edzés előtt minden nap felkanyarodik velem a kórházhoz, és kitesz a bejáratnál. A folyosón már egészen jól berendezkedtünk a héten, van egy jó kis sarok, ahova bevackolódhatok és aztán amikor bemehetek, bent leszek, amikor meg várni kell, azokban a félórákban, órákban pedig tanulhatok franciául. Dél körül „haza” sétálok Fortville-be, (ott lakunk, az iskola feletti lakásban – ami gondolom eredetileg szolgálati (?) lakás lehetett -, amit Bettiék igazán nagyon otthonossá tettek) Ma délben lemértem, 20 perc alatt lent voltam a lassabbnál is lassabb séta-tempóban is. Ebéd után pedig visszasétálok, és érdekes, hogy felfelé sem tartott tovább az út. Ha hideg szél fújna, vagy ha nagyon szakadna a hó, akkor Balázs mindenképp értem jön. Igazuk van ebben is, mert azt már megértettem, hogy soha nem volt még ennél fontosabb az én egészségem is, hiszen ha pl csak egy kicsit is megfázom, nem engednek be Mátéhoz. (A kondim miatt találtuk ki ezt a kötelező napi gyaloglást is, és ezzel mind egyet is értettünk)

Betti, mint eddig is minden nap, meleg ebéddel fogad. (Ma jó kis hazai pulykanyak levessel várt. Kicsit beszélgettünk, aztán szépen visszasétáltam.) Balázs délutáni edzésre már fél hatkor végetér, de mivel én akkor még nem szeretnék eljönni Mátétól, felajánlotta, hogy este bármikor visszajön értem – eszembe ne jusson hát gyalog hazaindulni. És én nekik elhiszem, hogy tényleg nem érzik tehernek. Pedig ez bizony igenis az. Csak valahogy ők nem érzik annak. Igen. Vannak ilyen emberek! Tudom, Mátéról, Máté állapotáról szól ez a blog. De napok óta dolgozik bennem, hogyan is fejezhetném ki mindazt, amit ezek az emberek iránt érzek. Mert hiszem, hogy Máté rohamos javulása határozottan összefügg az ő segitő közreműködésükkel. Elképzelni nem tudom, hogyan lettünk volna képesek, illetve hogyan lennék képes ekkora intenzitással Mátéra fókuszálni, ha közben sem a szállásunk, sem az étkezésünk nem lenne ilyen emberi módon megoldva. Világos, hogy ezt az állapotjavulást MAGA MÁTÉ PRODUKÁLJA! Meg persze a professzinonális orvosi körülmények, mind az emberi, mind a technikai oldalról. Ez világos. Azt is tudom ugyanakkor, hogy Vera mennyire sokat mozditott Máté helyzetén a szerelmével, a simogatásaival, a becéző szavaival, a biztatásaival és pláne a fegyelmezettségével. És persze hiszem, naná! hogy hiszem, hogy az apai és anyai aktiv jelenlét fontossága sem önáltatás, hanem valós mozgatóerő. Akárcsak a múlt héten a „Géza-bratyóval” töltött fontos órák, meg a barátok (Ádám, Toma, Márk, Móni, Anna és Emese) beszélgetései is a látogatások alkalmával.


Muszáj tehát beszélnem a körülményekről és azokról a páratlan emberi értékekről is, ami által végülis lehetővé vált számunkra, hogy ne vonódjanak el ostoba energiák a Mátéra való koncentrálásunkból.
Már emlitettem, hogy az első napokban La Vachette-ben szálltam meg, a többiek pedig felmentek Puy St. Vincentbe, mert nem tudtuk volna megfizetni ezt a közelebbi szállást mind a négyünk számára. Amikor még nem tudtuk, hogy s mint fog alakulni majd a tartós ittlétem, egy Chantal nevű hölgy az önkormányzattól utánunk telefonált a családsegitó szolgálathoz, hogy menjünk vissza a kórházba, mert oda fog jönni „a hokicsapat”. Az elős reakcióm az volt, hogy mi a csudát akarnak ezek?! Fotozkodni jönnek, hogy ime, a hokicsapat meglátogatta a szerencsétlenül járt magyar fiatalembert, vagy mi a csudát akarnak?! Aztán lemondóan legyintettem egyet, hogy bánom is én! Végülis, ha ez az ára, hogy itt maradhassak biztonságban Máté mellett, hát akkor ez az ára… „ A méltóság csúcsára göröngyös út vezet; ha erre az oromra szeretnél felmászni, amely sors fölé nyúlik, bizony mindent, amit annyira kiemelkedőnek tartanak, magad alatt pillantasz meg...” /Seneca/ Igen. Sok minden átértékelődött bennem azokban a napokban. Gyökereiben változtak meg a dolgok értékei és változtak meg korlátaim.

De szó nem volt ilyesmiről – én értettem félre.

Chantal azért telefonált utánunk, mert megoldást talált a hosszútávú elszállásolásomra is; összeismertetett bennünket Marie-Low-val, az al-polgármesterasszonynal és Lucianoval, a helyi hoki-csapat edzőjével, akik két magyar vendégjátékossal jöttek be hozzánk a kórházba. Meglátogatták a fiamat és közölték, hogy felajánlanak nekem egy átmeneti appartmant, ha akarom, vagy ha jobban szeretném, éljek a magyar hokisok meghivásával, abban a lakásban, amit ugyancsak az önkormányzat biztosit számukra. Ladányi Balázs, ez a kiváló magyar válogatott sportoló és felesége, Betti nemcsak humánumból vizsgázott jelesre, hanem elmondani nem is tudom azt rendkivüli szeretetet, amivel körülvesznek bennünket ők maguk és a többi hokis is. Úgy érzem néha, mintha évtizedek óta ismernék Máté fiamat és mintha a kezdetektől a családunk legjobb barátai lennének. A brianconi hoki csapat a múlt szombati meccs után meghivott bennünket vacsorára. Egy Monique nevű hölgy, a még most sem tudom egyelőre, milyen civil-szervezet által pedig 200 euro gyorssegélyt adott át nekem, már hétfőn, hogy segitsék az átmeneti nehézségeinket.

Tudjátok, ha mindezt filmen látom, akkor is meghatódom. De ez valóság, és ezek a segitségek nélkül bizonyosan sokkal kevesebb energiám maradna arra, ami most a legfontosabb; a Máté fiammal való épitő együttlétre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne fogadjam el ezt sok-sok felajánlást, mert itt kell maradnom, és elképzelésem sincs, miként oldottam volna meg mindezt a polgármesteri hivatal gyors támogatása nélkül és hokisok embersége nélkül. Remélem, más ember sosem érzi meg ennek jelentőségét, de tényleg napok óta dobog bennem, hogyan is fejezhetném ki a hálámat francia embereknek, a francia hivataloknak, az egyes magánszemélyeknek, és a kórházi dolgozók emberségéért, túl azon, mennyire nagyon tisztelem a szaktudásukat.
Az, hogy Máté ilyen elképesztő léptékben halad előre, ez most a legfontosabb, és ezt köszönöm az orvosoknak és az intenziven dolgozó összes teremtésnek. Az, hogy talán én is tudok segiteni neki a felépülésében, ehhez felbecsülhetetlenül sok erőt, támogatást adtak/adnak nekem az itt élő emberek is, mind egy szálig.

Azt gondolom én is, amit Bettiék is folyton mondanak, hogy tény, a legtöbben hasonlóképpen döntenénk mi is hasonló helyzetben, és mi is akarnánk segiteni. De abba azért gondoljatok bele kicsit mélyebben, mit is vállalt be ez a helyes pár… úgy fogadtak be a privát szférájukba, hogy egyelőre senki nem tudja még, mennyi időre.
Balázs és Betti nagyon természetesek és végtelenül szerények. Hosszas kérésemre engedték meg végülis, hogy feltehessük ide mégis a fotojukat, csak mert nagyon szeretném, hogy ti, a barátaink, megismerjétek őket. Mert szerintem példák lehetnek bármelyikőnk számára és szeretném, ha valahol netán összefuttok majd velük, tudjátok, hogy ők azok.

Ma a kórteremben is kisütött a nap!

Reggelente, amint megérkezünk a kórház elé, a bejáratnál rendszerint kitesszük Verát, hogy ő lehessen az első, aki szól Mátéhoz. Miután leparkolunk s visszasétálunk, csak azután megy be valamelyikünk (egyszerre max, két ember lehet bent... másoknál csak egy és ők nem is olyan hosszas időtartamig, mint ahogyan nekünk engedélyezik) Ma reggel egyszerűen be voltam sózva... igaz, hogy Verának ez a mai nap az utolsó itt tartózkodása, mégis megbeszéltem vele, most menjünk már be egyből együtt, mert valamiért most nagyon be vagyok sózva.

Azzal fogadtak bennünket, hogy remekül telt Máté éjszakája, s már le is vették ismét az másik altatószert is - és hogy most határozottan jobban veszi a lécet a szervezete, mint hétfőn…

Amint a szobába léptünk, Vera - mint mindig -, most is megfogta rögtön Máté kezét. Én az ágy másik oldalán álltam, szemben Verával, s így szemtanúja lehettem én is az elmúlt időszak legszebb pillanatának:

Máté ugyanis egyszercsak MEGSZORITOTTA VERA KEZÉT!

Egyszer... és mégegyszer… és mégegyszer… Ezt a pillanatot elmesélni nem lehet! És aztán újra megszorította és a középső ujjával még újra, külön rá is szorított… Kiszaladtam gyorsan a főorvosért, mert nem tudtam, vajon ő is látta-e már ezt.
Az orvos azt kérte, kis szünet után próbáljuk meg most úgy, hogy előtte mondjuk Máténak magyarul, hogy „Máté, szorítsd meg Vera kezét!” ------ és megcsinálta! Ezután a doki is - kissé erőteljesebb artikulációval - megismételte angolul, hogy Máté, szorítsd meg a kezem (mármint a doki kezét) , és széles vigyorral konstatálta, hogy igen, Máté az övét is tudatosan megszorította… Aztán fel is emelte a karját, s ez most nem az a kapkodó, reflex szerű rángás,, dehogy… szép lassan helyezi át az alkarját, és szép lassan emeli fel a tenyerét…
És ma először mindkét szeme nyitva van… és amikor mondjuk neki, hogy pislants, ha egyetértesz, akkor nem csak simán pislog, hanem konkrétan összeszorítja a szemeit… Aztán hol jobbra, hol balra, lassan ide-oda fordítgatja át a fejét… Vera úgy sírt örömében, hogy egy ideig megszólalni sem tudott… mondtam, maradjon bent nyugodtan, az örömkönnyeknek lehet itt helye, kivételesen. Máténak is mondtam, mennyire boldog Vera, ömlik a könnye a boldogságtól… és hogy láttad te már Verát örömkönnyekben úszni, nem is olyan régen… nagy örömöt szereztél neki. Máté egy igazi úriember. Holnap hajnalban úgy utazhat haza Vera, hogy Máté megajándékozta őt ezekkel a hihetetlen eredményekkel. És képzeljétek, amikor Vera elveszi a kezét, Máté konkrétan utána nyúl!

Jaj, kedveseim… CSAK IGY TOVÁBB, MÁTÉ!!!!!!

Kérték, hogy most ebéd után nem menjünk olyan hamar vissza, mint szoktunk, mert nyilván nagyon-nagyon kimerült most. Hadd aludjon hát hosszasabban kicsit ennyi sok szuper „produkciót” követően. Ezért tudok most soronkívül beszámolni ezekről a fantasztikus fejleményekről.

Tudjuk, elmondták, hogy azért csak óvatosan szabad „túlörvendezni” ezt az állapotot
- de nem tudunk nem „túlörvendezni”… azzal együtt sem, hogy persze, értjük, hogy csak lassan, lépésről, lépésre történhet minden, de tudjátok, ez az első nap, amikor Máté egyáltalán vissza tudott jelezni a tudatáról.

Most ragyog a nap!!!!!! És persze, tudjuk, türelem, türelem de olyan nagyon jól esett ez a kis fénysugár, hogy siettem megosztani veletek is.

Túl a tizedik napon

Munkás napja volt ma Máténak - próbaként ismét leálltak az egyik altatószerrel, hogy lássák, miként reagál Máté szervezete. A mostani próbálkozásra mintha jobban reagált volna Máté, minta hétfőire és ez szemmel láthatóan megelégedettséggel tölti el a kezelőorvosát – és igen, persze, tudjuk, hogy nyilván ez a hir sem bir akkora jelentőséggel, mint mi, laikusok szeretnénk, de akkor is mindenképp biztató. És jó hallani. Igazánból a holnapi nap lesz a jelentősebb Máté számára, mert ha ilyen jól folytatja, akkor talán ismét leállhatnak a másik altatószerrel is… meglátjuk. Vélhetően nem fogok nektek naponta ilyen „mekk-elek” diagnoszta módon beszámolni, de ma sok mindent produkált Máté, ami felrázott mindhármunkat. Vannak pillanatok, amit a civil hozzátartozók nehezebben viselnek, mert keményebb látvány, de mivel - a lehetőségeken belül - mindig mindent elmagyaráznak, ez segit. Nyilván nem közömbös a feltörő váladék látványa, de öröm az elmozdulás, hogy fizikailag is látjuk, ahogy tényleg oldódik már a tüdőgyulladás is… és talán megszűnik a lázas állapot. Hiszen ezek jó hirek.
Az meg kész csoda, hogy „mindössze” ez az egy szövődmény lépett fel, ilyen hosszú idő alatt. Ma több új dolgot is művelt tehát... ráadásul délután "ásitott" egy nagyot.

Ma Vera is jobb passzban már – ő ugyan azt mondja, ádehogy! ugyanolyan nap ez is…de mi tudjuk, mindig tudjuk a másikról, mikor van krizisben és mikor nem. Számomra felfoghatatlan, hogy egy 22 éves lány ennyire felnőtt tudjon lenni… nemcsak abban, amit egyáltalán végigél, végigcsinál, de ahogyan! Amilyen tudatosan és önzés-mentesen. Micsoda jellem kell például ahhoz, hogy valaki, aki tartja magát napok óta, aki ennyire fókuszáltan és egyre természesebben képes követi a pszichiáter tanácsait, egyszer csak azt mondja, most vigyetek engem haza, érzem, hogy most nem vagyok hasznára Máténak… miközben minden pillanatot megragadunk, hogy bent lehessünk - hiszen alapban sok a folyosós várakozás, hogy ne legyünk útban. De amikor ténylegesen leengedett az erő, akkor Vera képes volt kimondani, hogy most jobb, ha hazamegy. Baromira csodálom érte! Kevés ember képes az önmaga személyes, érzelmi érdekei elé állitani a másik személy valódi érdekét.
Tényleg bámulatos döntés volt részéről... no, nem fényezem, mert nagyon nem szereti
– de ezt szeretném, ha tudnátok róla.

Emlitettem már, Máté nagy példaképe Talmácsi.
Géza ma az alábbi sorokat olvasta fel Máténak Talma könyvéből:
„Végy bátorságot ahhoz, hogy megtedd az elő lépést. Nem baj, ha nem látod az egész lépcsősort, nem baj, ha nem tudod, hogy mi van a tetején, de ha bátran belevágsz valamibe, amire vágysz, nem kell majd csalódnod.”

Minden nap egy lépcsőfok, minden pillanat egy lépcsőfok… ha most nem is látjuk az egészet, abban mind biztosak vagyunk, hogy Máté bátran fog rajta végig lépkedni.

Vicces emlékek

Drága rokonok, barátok, haverok, spanok! Eszembe jutott hogy hogyan is tudtok még segíteni Matyesznak..
Ha vannak rövid, vicces vagy kevésbé vicces sztoritok amit szinte mindig emlegetettek amikor Mátéval találkoztatok, légyszi írjátok le. Mivel anyám szinte egésznap benn van nála (és még benn is lesz egy darabig) akármennyire sokat tud néha beszélni, Ő is ki tud fogyni a történetekből. Viszont (ahogy már írtuk is) felbecsülhetetlen segítséget tudnak nyújtani ezek a képek a gyógyuláshoz. Szóval mozgassátok meg a memóriátokat és füstöljenek a billentyűk! (Persze csak szalonképesen)...

Mégvalami: légyszi ebbe a bejegyzésbe csak ilyen kommentek menjenek, mert így könnyebb lesz kibogarászni, illetve ha későb jutna eszetekbe vmi azt is ide írjátok.

Köszönjük, bratyó

Megértem a kérdéseket

Valamit gyorsan tisztázni szeretnék: a nemrég feltett bankszámlaszámot nem az ismeretlen támogatók számára irta bele a moderátor, hanem azoknak a jóbarátoknak, akik napok óta kérdezgetik és várják, hogy megadjuk. Amikor már ott tartunk majd , hogy szükség lesz valamiféle szervezett támogatás felkutatására, azt nyilvánvalóan nem ilyen módon fogjuk megtenni, hanem ebben jártas emberek tanácsait követve, gondolom, valamiféle elkülönitett és jól kontrollálható keretek között. Valaki azt irta sms-ben az előbb, hogy izléstelen egy ilyen tragédia valódiságát megkérdőjelezni. Én megértem a bizalmatlankodó érzéseket, azt gondolom, ismeretlenül én magam is csak olyan támogatásba tudnék partner lenni, amit le tudok előtte ellenőrizni. De valamit tisztáznunk kell: ez a blog nem gyüjtő-akció, ezeket a sorokat több száz aggódó jóbarátnak és a családnak irom, a lehető legpraktikusabb infocsatornát igénybevéve. Az ismeretlenek elől azért nem zárjuk le, mert kezelhetelen számomra ennek a szelektálása, hogy kinek mikor mit irjak. Ez igy a legegyszerűbb és a legkevésbé időigényes - mindenki, aki ismeri Mátét, nagyon örül a napi hireknek.
Az ismeretlenek jókivánságai is sokat jelenthetnek, idővel fel fogom őket olvasni neki.... Azt gondolom egyébként, hogy a biztositónál simán rá lehet kérdezni az eset valódiságára. Mondom, én nem tartom bántónak, de most, hogy felmerült, úgy gondolom, nem ártott tisztázni.

NEM snowboardos baleset

Honnan a csudából veszik a tévében, meg az indexen, meg másutt is, hogy Máté snowboardozott??????????? Ez hülyeség! Tény, hogy a snowborad PÁLYÁN történt az ugratás, de mini sivel...

Türelmet és megértést kérünk

Nagyon szépen kérek minden újságirót illetve médiában dolgozó embert, legyenek kicsit türelemmel, ne hivogassanak se engem, se a családomat, se a vendéglátóimat, se a kórházat, mert ... mert baromira fontos ez a mára már kialakult nyugalom és eza páratlan BIZALMI viszony, minden segitőnkkel... és ne vegyenek el tőlünk energiákat, ne zaklassák a hokisokat se, se a polgármesteri hivatalt, pláne ne utazzon ide senki a helyszinre, mert a legjobb szándék ellenére is, akaratlanul is ÁRTHATNAK! inkább a már kialakult segitő kapcsolatoknak.

Türelmet kérünk.

Aki őszintén segiteni akar, és nem a szenzáció-szomj hajtja, annak a segitsége egy hét múlva, egy hónap múlva is sokat fog jelenteni... most az segit, aki békén hagy bennünket. Ha ezt a család és barátok képesek tiszteletben tartani, akkor szépen kérem mindenkit, vegyék ezt tekintetbe - egyelőre legalábbis.
Azért hoztuk létre ezt a blogot, hogy az őszintén aggodók se közvetlenül keressenek bennünket.

Türelmet kérünk mindenkitől és kérem, hogy hagyjanak bennünket csakis Mátéra fókuszálni.
Szépen KÉREM!!!

Az éjszaka nyugodtan telt és a délelőtt is békés, eseménytelen volt.
EZ AZ EGYTELEN, AMI SZÁMIT!!!!!!!!

Az emberek nagyon jók

Hajnaltájt, tudjátok, abban a nyugodt, lebegő állapotban, amikor az ébrenlét mezsgyéjét még nem lépjük át teljesen – röpköd az ember gondolata erre-arra. Ma reggel az jutott eszembe, mennyire jók is tényleg az emberek és hogy a sors tényleg kiegyenlit; az a páratlanul készséges emberi természet, ami oly jellemző Mátéra, az most mind visszatükröződik őrá… és a mindig készséges viselkedésének jutalmaként adják talán most ugyanezt vissza neki az emberek, az ő érdekében.

Érzésem szerint tán százas nagyságrendű is lehet már azon barátok, régi és új ismerősök száma, akik toltak valamit, valamilyen formában a szekerünkön. (a Szekeresék elakadt szekerén) Először arra gondoltam, nem beszélek erről, mert úgyis mindenki azt mondja, ez csak természetes. Igen, én is úgy gondolom hogy az, hiszen mindenki magából indul ki és mert számomra is az lenne, de aztán arra is gondoltam, hogy akkor is példaértékű ennek a temérdek embernek a nyiltszivűsége. És igenis megirom azért is, hogy ne menjen feledésbe – és mert tudom, hogy Máténak is jól fog esni. Tudjátok róla, ő milyen nagy csapatjátékos és nagyon csipi az ilyen sok segitő hozzáállást. Legyen szó akár rőzseszedésről egy bográcsos tűzrakáshoz vagy egy kocsi felpolirozásáról.

Az első, ami közvetlen segitségünkre volt abban, hogy menten indulhassunk az éjszakába, az Lorcsi mamának és Gyuri papának (Lili dédnagyszüleinek) a felém áradó fegyelmezett nyugalma volt. Általuk sikerült egyáltalán elérnünk az éppen Lilit altató Zsófit, aki ugye nem tudta felvenni az első telefonom. Esztit, Zsófi testvérét tudták elérni, és nagyszerű, hogy nem bepánikoltak, hanem valahogy megoldották, hogy pillanatokon belül elérhetővé vált Zsófi, a kulcsfontosságú, franciául beszélő legfontosabb ember, akivel indulnunk kellett. Ildikó, a nászasszonyom, rögvest felhivatta Orsival, a család gyermekorvosával a kórházat, ő maga meg kiment eurot felvenni, hogy egyáltalán elindulhassunk. János és Sahla, a legközelebbi barátaink azonnal átjöttek hozzánk és ez sokat jelentett nekünk. Zsófi barátnője, B.Eszter éjnek éjjelén, a lakásán kötötte meg a ránk vonatkozói utasbiztositást, nehogy anélkül vágjunk neki az útnak. Mi éppen költözés alatt vagyunk, napokon belül kellett volna átadnunk a lakást, este 10-kor informáltam az érintett személyt, hogy ez sajnos nem tud megtörténi, és ő ismét tanujelét tette nagyvonaluságának. Fruzsa, a sógornőm menten ráugrott az internetre, és ontotta nekünk a cimeket az esetleges szálláslehetőségekről, hogy mire odaérjünk, erre már ne legyen gondunk. (mivel sajnos 30-50 euro/éj alatt a neten nincs ajánlat idényben itt bent, a városban, ezen a frekventált siparadicsomban, a fél út igy is a szállásvadászattal kapcsolatos telefonálgatásokkal telt.) Ugyancsak Fruzsára maradt Géza papa és Ilona mama tájékoztatása is. Öcsém felvállalta, hogy leutazik az én anyukámhoz, és személyesen mondja el neki. Lent is maradt vele napokig, anyu sütött nekünk hétrétest, ami az ő specialitása (ezzel kényeztet mindig engem) meg finom kis hazai sültcsirkét – amit szombaton Verával ki is küldtek. Anyukám ideadta az összes megspórolt pénzét, amit szemlesütve bár, de kénytelen vagyok elfogadni tőle, mert nem vagyok mérlegelési helyzetben – mert mint emlitettem, a család számára semmiféle finanszirozási segitséget nem ad sem a biztositó, sem az oep, sem a kunzulátus, semmilyen hivatal… Az „egyéb” költségeinkre pl. telefonkártya stb. kaphatunk mindösszesen 10 euro (nem elirtam, TIZ euro költségtéritést a biztositótól és max. 140 eurot az én max. 7 napi szállásomra, illetve az oda-vissza utazásomat téritik, elvben – persze ezeket is csak majd valamikor, utólag) Minden költséget magának a családnak kell tehát állnia. Öcsém küldött nekem egy francia express-tankönyvet, kazettákkal és hozzá ceruzát meg radirt is… ettől egészen meghatódtam, hogy fériként ilyen apróságokra képes gondolni, ilyen feszült idegállapotban is.

Remélem, értitek, hogy én most nem leltározok. De ideúton, az általam küldött sms-re még szinte hajnalban visszahivott T.Zoli is, akivel évek óta nem találkoztam, de velük voltunk egyszer Valmorelben és tudom róla, vannak ismerősei, akik a környékre szoktak utakat szervezni és ő délelőttre már is talált nekünk megfizethető, opciós szállást, noha messzebb kicsit. Hasonlóképpen segitett engem - még az éjszaka kellős közepén – a gyerekkori barátnőm, Márti is (aki a telefonom előtt pár pillanattal riadtan ült fel az ágyában, álmából…, szóval nem a csörgésemre, hanem előtte, amit nyilván ki-ki másként értelmez, de szerintem ez sem mindennapi dolog, hiszen egyébként évente, ha egyszer beszélünk) A TB-nél dolgozó „eve”,meg zzzz, meg Felicia is, és többiek is, tényleg fel nem sorolhatom… Gézáék esküvöjén Máté volt Géza tanuja és egy drága teremtés, Zsófi gyerekkori barátnője, Zagyi Vera volt Zsófi tanuja. Ő most épp Franciaországban tartózkodik, ő is egész úton, tiz órán keresztül intézte, készitette elő - telefonok tucatjával - az érkezésünket. „Phzsuzsi” barátnőm mentális támogatásáról nem is beszélhetek itt részleteiben, meg azokról a mélyemberi támogatásokról, intimitásokról, amik nélkül bizonyára sokkal kevesebb sikerrel lennénk képesek Máté mellett ilyen kiegyensúlyozottnak maradni. Márpedig tudom, hogy kizárólag erre van szüksége részünkről – tudom, hogy a mi stabilitásunk is elengedhetetlen az épülése és kitartása szempontjából.

Géza fiamról, Zsófiról és Veráról több kötetes tanulmányt irhatna most egy szakember- páratlan mindaz, amit attitüdben is és operativan is felmutattak ebben a helyzetben.
Ők a legszemélyesebben érintettek, mégsem estek szét, hanem csodálatra méltóan képesek ennyire a helyzet magaslatán maradni. Nagyon szeretem a családomat! Kész csoda mindhárom ember. (Máte erre azt fogja mondani, hogy ugyanmár anya, szerinted ez nem természetes?)
Sok más kis hős került még elő. Verának több oldalas listát küldtünk azokról a fontos dolgokról, amiket utánam kellett hoznia. (Gondolhatjátok, akkor éjjel a fogkefén és pár cserefehérneműn kívűl semmi mást nem kaptunk fel magunkkal, s amikor láttuk, hogy hosszabb időre fogok itt berendezkedni, muszáj volt megoldani valahogy, hogy a minimálisan szükséges dolgok idekerüljenek. Verának persze kulcsa van hozzánk, Imi és Marci, Máté két barátja ment fel vele a bedobozolt lakásból elővadászni a listán szereplő meleg nadrágot, meleg zoknit, iratokat, stb… Emlitettem, hogy költözés alatt vagyunk, múlt pénteken reggel 7-re vártuk a költöztetőket, lapraszerelve van minden bútor és már szinte minden dobozokban… hiába van tehát Verának helyismerete nálunk, ha a lakás dobozban van… A két fiú támogatása nélkül nyilván képtelen lett volna minderre, márcsak érzelmileg is.) Akkor éjjel, amikor Ádám felhivott engem, éreztem, hogy ezt most én nem tudom elmondani Verának, mert kapkodok és ezt nem lehet igy, telefonon bediktálni neki. Felhivtam és kértem, adja az édesanyját, Zsuzsát, neki mondtam meg és őrá hárult, hogy közölje a lányával, hogy szerelme megsebesült és kómában van. Sok apro szilánk, sok apro emberi csillag, sok drámai pillanat, sok csillogó emberi magatartás.

Tényleg felsorolhatnám, ki mindenki próbál segiteni nekünk. Ajánlatok százai, kapcsolatok felajánlásának tömege érkezik hozzánk… fel sem tudom egyelőre dolgozni, de küldjétek továbbra is, sose tudhatjuk, mikor, kinek a segitségére lesz majd szükségünk és fontos, hogyha akkor lesz mire visszatérnünk. Pillanatnyilag csakis az számit, ami éppen van, azaz hogy Máté továbbra is képes legyen tartani magát.

Sógornőmön, öcsémen és gyerekeimen túl persze a barátok is szünet nélkül, ugrásra készen állnak bármely napszakban rendelkezésünkre. De a személytelen hivatalok sem olyan mumusok ám ebben a rendkivüli helyzetben, mint gondolnánk. Az Alliance éjszakai ügyeletesei közül először Major úrral majd Papp Magorral kerültem kapcsolatba. Elképesztő és megható az a végletekig elmenő empátia, ahogyan kommunikálják még ennek a nyavalyásan szűk támogatási keretnek is a lehetőségeit. Igen, valóban rossz dolgokat közölnek, de ahogyan mindezt teszik, az mégis inkább megnyugtató, mint kétségbeejtő. A nappalos kolleganőjük, Kopta Mónika pedig tényleg a lehető leglelkiismeretesebben próbálkozott nekünk legalább abban segiteni , hogy helyünk legyen… és persze a rutin levelezést is bonyolitják, persze, de ez nem közvetlenül érint bennünket, egyelőre. Ez a csoportos biztositás adta semmi, ez tényleg szinte semmi … mondják, alaposabban kéne átgondolni máskor, miként köt az ember biztositást, ha sielni megy.. de hát hol van ennek bármi életszaga? Hogy egy fiatal társaság, aki befizet egy szervezett útra, ahol maguk a szervezők kötik meg biztositást, hogy ilyen esetben az utasoknak evidensen a látkörükben legyenek ennek a részletei. Nem is láttuk még a mai napig sem a kötvényt, Máté befizetett és kész.

Összességében, egyszerűen bámulatra méltó mindazt, ami humánum és gyakorlati segitség érkezik otthon a magán szférából. Bámulatra méltó az is, amit itt, a várostól és a francia emberektől kapunk. Bámulatra méltó Balázs és Betti, (tudjátok, a hokis vendéglátóink) és beszélhetnék még Chantálról, az önkormányzati dolgozóról, aki elinditotta a jó szériát, meg Vas Marciról, aki épp hazament pár napra és ma már hozza nekünk az utánpótlást… Lucanoról az edzőről és az alpolgármester asszonyról… meg a kórházban dolgozó talán nem is földi lényekről, igen, róluk is sok mondanivalón van, de mostmár épp indulhatunk… de róluk is fogok majd mesélni nektek és Máténak, aki szerintem fog majd erről az egészről egy kisfilmet csinálni.
Őt ismerve, bizonyára jópofa aláfestő zenével és jó sok humorral.

Sziasztok.
Sala

Nyolcadik nap

Tegnap délután volt egy hete, hogy megtörtént a baleset.
És Máté állja a sarat!

A napokban fokozatosan csökkentették majd állitották le nála az altatáshoz szükséges szerek adagolását, hogy megkiséreljék a felébresztését. Tegnap délutántól sajnos, folyamatosan kitárt ablakok mellett kellett őt tartani, és már nem volt stabilnak nevezhető az állapota – s mivel éjszakára kritikusan felszökött az agyban a nyomás, muszáj volt visszatenni újra mélyaltatásba. Az első kisérlet tehát nem járt eredménnyel, de ez nem kudarc. Mert újra STABIL! És csakis ez számit per pillanat! (Tudjátok Mátéról, milyen nagy Forma-I rajongó. Géza ma mondott neki egy példát a motorsport világából: a legjobb versenyzőnél is gyakori eset, hogy a szezon előtti a tesztelés alkalmával ki kell szállnia a lerobbant autóból, mert sikertelen lett a tesztelés - és aztán szezon végén simán megnyeri a világbajnokságot, mert nem adta fel, mert tudja jól, hogy a sikertelen tesztelés csak része a végső sikernek

Fontos, hogy ezt ti is jól értsétek:
Előre megmondták, hogy MEGKISÉRLIK! Előre elmondták, hogy nem igérhetnek semmit, nem tudni, miként fog reagálni a szervezete… megmondták előre, hogy most „csak” megkisérlik kivenni őt a mélyaltatásból, de ember meg nem mondja, milyen eséllyel. Tudom, nehéz ezt elfogadnotok onnan, a távolból, de higgyétek el, professzionális körülmények közt van és kiváló szakemberek sokasága teszi magas szinten a dolgát. ÉRTE!

Amikor már felépül Máté, az ég adta világon semmi jelentősége nem lesz annak számára, hogy egy hétig, vagy két hétig vagy még tovább volt-e kómában. Ez csak nekünk fontos most – mert hogyne, hát persze, hogy jó lenne, ha felülne, elmosolyodna és kérne egy pakli kártyát és ha megölelhetné Verát, aztán hátradőlne, hogy „jaj, anya, már megint úgy felfújtad ezt az egészet”
Igen, hogyne, lenne jó – csakhogy ezek e MI szempontjaink! Máté szempontjából teljesen inkompetens az idő kérdése… Sok biztató történetet mondtatok el nekünk, ki milyen hosszú kómából épült fel – egyedül az számit tehát most, hogy Máté állapota ismét STABIL.

A lélektipró, értelmetlen agyalásoknak, kombinálásoknak az ég adta világon nincs semmi értelme, hiszen csak az attitüdöt szivja le – és akkor nemhogy hasznára nem vagyunk Máténak, de kifejezetten káros lehet a jelenlétünk.

Három orvos is segit bennünket otthonról:

Dr. Külkey Orsi, aki a folyamatos kontakt, minden eseményről részletesen és közvetlenül beszél meg franciául telefonon a kezelő orvosokkal, majd részletesen elmagyarázza nekünk is, mikor mi történt/ történik.

A nekünk segitő pszichiáter (legyen egyelőre dr. L.P., csak mert nem kérdeztem még meg tőle, kiirhatom-e a nevét) egy részletes e-mailben adott nekünk újabb általunk is könnyen elsajátitható és alkalmazható gyakorlati tanácsokat, de még annál is nagyobb mentális támogatást – miatta tudunk immár valóban természetes „családi” beszélgetéseket folytatni Mátéval, görcsök és kamu nélkül.

Csilla, a volt szomszédasszonyom pedig, aki az egyik legnevesebb országos intézmény altatóorvosa, hosszas levélben készitett fel bennünket a kómából való ébresztésnél várható helyzetekre illetve magára az ébresztési folyamat részleteire.

Ott tartunk tehát, hogy vissza kellett altatni Mátét, de egyelőre nem tudható, mitől szökött fel annyira magasra a nyomásérték… a ma reggeli CT-n nem mutatkozik változás, a délelőtti röntgen sem árulta el. Este hét körül újra megröntgenezték, de semmi… valószinűsitik, hogy talán van valami bakteriális fertőzés, várjuk a tenyészet eredményét…
Ezekről azért beszélek, mert sokan igénylitek ezeket a konkrétumokat… De higgyétek el, részünkről tényleg nem a tények ismerete a legfontosabb, hanem az, hogy STABIL és az, ami a MI(!) kompetenciánk. Minden más az orvosok dolga… és én feltétel nélkül bizom bennük, mint ahogyan mindennemű kétely nélkül bizom Máté életerejében és kitartásában. (Anyai dédapjának a keresztneve Vitályos, ami életerőset jelent)

Az egyetlen, amit mi tehetünk, hogy – túl az érzelmi biztonságon - legfőképpen ebben erősitjük meg őt. És ti, a barátai is, vagy „csak” szurkolói is – otthonról.
Az a számtalan üzenet, amit kapunk, mind arról szól, hogy ti is, mind, szinte bizonyosra veszitek, hogy Máté győztes lesz most is.