Tanuljuk egymást

Máté kimerülten, de mosolygósan fogadott ma: beszélgetni nem volt kedve, inkább csak elmutogatta, hogy egy teljes órán át birta ezt a tüdő-erősitő maszkot és hogy a nővérek nemes egyszerűséggel csak championnak nevezik azóta. Egyszóval Máté szinte „felvágott” vele, hogy mire képes (köztünk legyen szólva, van is mire, mert bizony kell hozzá önfegyelem és akarat, bőségesen)
Örömmel konstatáltam hát, hogy Máté büszkesége is a régi.
Meg a rá oly jellemző versenyszellem is előtérbe került, máris: még a kóma alatt beszéltem neki vendéglátóimról és hogy Betti milyen jól főz - és Máté máris rivalizál… Akik ismeritek, azok számára köztudott, mennyire szuper hobby-szakács Máté (akárcsak az apja!) és hogy nincs az az étel, amit ne lehetne rábizni, és általában jellemző az is, hogy Máté keze alatt rendszerint jobban készül el az új étel is, mint ahogyan az késziti, akitől a receptet kapta. Nos, a napokban mondtam Máténak, most, hogy már beszélget időnként, esetleg Betti is bejönne meglátogatni, ha Máté is úgy akarja, hiszen Betti már nagyon szeretne megismerkedni vele… erre Máté egyfajta sajátos, fölényes „csipkelődéssel” közölte, hogy áh! Betti nem is tud főzni… úgyhogy mostmár biztos, hogy nyáron muszáj lesz megrendezni a beigért főzőversenyt…
Majd meglátjuk, ki főz jobban – nevetett Betti, amikor elmeséltem neki. - Kivont fakanállal küzdünk majd meg - tette hozzá a szokásos önfeledtségével :)

Ma jött egy új doktor, a kórház diabetikusa és kérdezte, van-e valami, amit Máté nem ehet vagy amit kifejezetten utál. Mondom, (angolul) nem, nincs ilyen, Máté nagy gurman, kiváncsi és bevállalós is, úgyhogy jöhet bármi – erre Máté közbevág (magyarul), hogy azért a csigával és a polippal még várjunk egyelőre. Meg hogy pocsék és ötlettelen a francia konyha. (bocsánat ezért a franciáktól, még jó, hogy ez magyarul mondta) Mondják, még nem igazán érzi az izeket, úgyhogy az nagyszerű, hogy máris válogat. Délben már a standard kórházi menüt kapta (proteines marhahússzelet zöldségekkel mixelve, leöntve szósszal, és krumplipürével köritve) a protien szó hallatán felcsillant Máté szeme... és szép nyugodt tempóban, egyetlen mellé-köhögés nélkül A FELÉT megette… a TELJES ételadagnak.. elsőre! Persze a nézőközönség nagy megelégedettségére, akik végig teljes koncentrációval figyeltél az attrakciónkat… amikor Máté szólt, hogy elég, nem kér többet, megkérdeztem, esetleg valami mást? Erre ő: fagyit ennék... a tegnapi citromos jó volt… azonnal keritettek is egyet, igazánból ez inkább amolyan parfé-szerű valami, de annak is kb. az egyharmadát elfogyasztotta még - „desszertkért”?
Nyugi, nem fogom minden étkezését megirni, de látom a nővéreken, hogy ezen totál elképedtek… azért gondolom , hogy túl az én örömömön, nyilván átlagon felüli jó hir lehet, hogy ilyen simán megy a darabos étkezésre való átállás is.

Később, amikor ismét testrész-leltár következett, Máté most kissé bizonytalanul tapogatta a fejét… mondom neki, tudod-e mit mondott Vera, amikor meglátta, hogy levágták a szép hajadat? Hogy ha szóltál volna neki, hogy ennyire le szeretnéd vágatni, inkább beleegyezett volna. És - most figyelj, Vera! - egy hatalmas, SZÉLES, olyan igazi „mátés” MOSOLY volt a válasza… Később, immár ismét félálomban, azt mondta, mondd meg Verának, hogy éjfél körül ott vagyok, csak előtte még be kell ugranom Ádámhoz… ezen meg én nevettem jól, hiszen hányszor, de hányszor hallottam már ezt a mondatot …

Délután azzal szórakozott, hogy fel-le nyitogatta az ágyát, mert felfedezte a kezelőgombokat. Kérdem, miért csinálod, nem kényelmes? Erre ő, dehogynem, csak szeretem, ha bejönnek. Szóval már haramiáskodik is, amit persze azért nemigen hagyok ám rá… mondják, olyasmi helyzet lesz ez most, mint a második kamaszkor… tudjátok, amikor egyrészt önmagát is keresi a fiatal, másrészt kóstolgatja a környezete limitjeit… csakhogy én nem tudom, mit a jelentenek a kamaszkori problémák, mindkét sráccal észrevétlen siklottunk át azokon az éveken… és szerintem amúgy sem ugyanaz a két dolog… hiszen amikor egy kamasz „dacol”, a szülő meg „nevel” akkor van hova fordulnia a gyereknek, van hol „meghúznia” magát a szülői meg nem értés elől… zenét hallgat, barátaival időz, keres egy új hobbit… de Máté most teljesen ki van szolgáltatva nekem és amikor örül nekem, az a jobbik eset, de amikor idegesitem, akkor neki nincs hova elvonulnia és a rolót sem húzhatja le, amikor elege van akár csak tévedéseimből, félreértéseimből is, hiszen gyakorlatilag az egyetlen hidat képezem az otthon és a kórház között… gondoljatok csak bele, micsoda nehéz mentális helyzetben van! Túl a fizikai, biológiai nehézségein… ma például kétszer is „összevesztünk”. Szólt, hogy fázik, mondtam oké, szólok a nővéreknek, erre ő, „Ne legyél már olyan béna, hogy nem vagy képes te magad levenni a szekrény tetejéről ott, azt a takarót!” Namármos, - szóltam - tisztázzunk valamit: velem igy ne beszélj, nem szoktam hozzá és nem is fogok. Erre teljesen berágott, hogy nem igaz, hogy még ennyiben SEM számithat rám, és hogy márpedig most azonnal vegyem le azt a takarót… Mondom neki, hogy nem tehetem, azt sem tudom, hogy az neki van-e egyáltalán ide készitve, és hogy én itt vendég vagyok, nem rendelkezhetek… Akkor meg minek vagy itt?! - nos, erre egy kamasz esetében simán megvannak az előremutató „konzerv-technikák”, a jól működő és épitő „sablonok”, de kell, hogy érezzétek ennek a helyzetnek a másabb jellegét. Később a TV távirányitója miatt fordult ellenem… csak mert azt mondtam, megkérdezem, bekapcsolhatjuk-e egyáltalán--- holott Máté elmondta, hogy ő ezt már „lezsirozta” velük tegnap éjjel. És igen, kiderült, tényleg bekapcsolták már neki, de mivel a távirányitóra azt mondta Nathali, hogy az nincs, pláne beharagosodott és simán lehazugozta szegény lányt, mondván, hogy nézze már meg, hiszen ott van a jobb felső fiókban… és tényleg ott volt! Nézzétek; rendben, hogy az arrogancia talán aránytalan - alapesetben ! – de ha voltatok már csak kicsit is betegek, nyűgösebbek, ha feküdtetek már kórteremben… nem lehet kérdés, vajon érthető-e ez a reakció, amikor valóban emberpróbáló bárki számára, ha sorozatosan nem értik meg, nem hisznek neki…

Úgyhogy most tanuljuk egymást. Meg önmagunkat. Közösen. Csakis jó lehet a végkimenetel! Akik beleláttak valaha is a családunk igen tiszta kapcsolatrendszerébe, tudják, miről beszélek… Mindkét fiammal kiváló a kapcsolatunk, a kezdetektől, törések nélkül… Gézával is, Mátéval is öröm az együttműködés, bármiről is legyen szó . . és ez is ki fog alakulni. Ebben nem csupán hiszek, ezt tudom.
Ja, még valamiért leszidott: Kérdeztem, mit üzensz ma apának? Azt válaszolta, hogy apa üljön helikopterre és jöjjön ide. Mondom neki, alig egy hete ment még csak haza, most nem tud visszajönni, de helikopterrel amúgy is túl messze lenne… erre Máté, a lehető legnagyobb felháborodással - tudjátok, amikor az van a másik ember szemében, hogy neked tényleg csak ennyi eszed van?! - jajmá, anya! ezt nem hiszem el! Hát akkor üljön repülőre! – és közben csak úgy szikrázott a szeme, amiért még ennyit sem tudok kitalálni magamtól. Most sértődjek meg? Ugyanmár… mindenesetre, ismét tisztáztuk, hogy lassitson egy kicsit, mert én segiteni igyekszem... és hogy legyen türelmesebb ő is velem, amikor nem jót szólok, hiszen sosem voltam én sem hibátlan. Erre elmosolyodott… fog ez menni :)