Ezeket a sorokat is még az éjejl irtam, aztán reggel mégsem tettem fel a blogra, most viszont, ahogy hazaszaladtam edédelni, úgy döntöttem, igenis közhirre kell tennem, ki mindneki segit nekünk és hogy milyen téveszmékben élünk arra az esetre, ha ér külföndön baj bennünket.
Naplót kéne irni, annyi minden JÓ történik a kórházban, de oda nem vihetjük be magunkkal a laptopot, amikorra pedig hazaérünk, jó, ha az alapvető családi és az operativ hivatali levelek megirására jut némi idő, de idő ide, idő oda, valamiről mégis beszélnem kell nektek;
Amiatt is rengeteg aggódó levelet kapok, vajon hogyan fogjuk tudni megoldani a tartós kintmaradásomat. Nos, ezügyben is jó hirekkel szolgálhatok – immár! - mert két napja ez is megoldódott. Örültem, hogy fiam és menyem már úgy utazhatott vissza, hogy sinre raktak engem. Zsófi bődületes hajtásban, bődületes munkát végzett, sok könnyek közt, hivatalról hivatalra, míg végül a briancon-i, igen humanitárius érzületű polgármesteri hivatal ki nem utalt számomra egy miniappartmant. (amit végül igénybe se kellett vennem, mert ugyanez a hivatal alpolgármestere összehozott engem a helyi hoki csapattal, ahol három kiváló magyar válogatott idegenlégiós is játszik; Ladányi Balázs, Vas Márton és Szélig Viktor. Mindhárman itt élnek a családjukkal és rábeszéltek, hogy inkább költözzek őhozzájuk, hogy ne legyek majd egyedül, amikor épp nem a Máténál leszek. Választhattam, melyik megoldást szeretném, és én nem tudtam ellenállni Ladányi Balázs és felesége, Betti melegszivű és őszinte meghivásának. Befogadtak, tart, ameddig tart és szinte családtagként kezelnek (ráadásul a héten még mindhármunkat!) első perctől. A helyi polgármesteri hivatal soron kívül kiutalt továbbá 200 euro gyorssegélyt nekem és egy másik szervezeten keresztül keddtől még étkezési jegyet is kapok.
Hogy miért részletezem ezeket? Mert tudnotok kell, hogy téveszmékben élünk.
Téveszme, hogy a biztositó segit a családtagok kint tartózkodásban
Téveszme, hogy a kórház szállást biztosithat a családtagoknak ilyen esetben
Téveszme, hogy apácaszálláson vagy paplakban meg lehetne húzni magunkat
Téveszme, hogy a konzulátus segit bármilyen finanszirozásban is
Téveszme, hogy Vöröskereszt vagy a Máltai Szeretetszolgálat segit
Ez mind téveszme…
A biztositás csakis Máté kezelését fedezi, a családtagoknak látogatói jogcimen térit mindössze max .7 éjszakára és max. 20 euro/éjszaka értékben és csakis egyetlen családtag részére. Ez már önmagában is elképesztő, de hogy egy kómában fekvő fiú esetében az édesanyján kívűl még az édesapja meg a szerelme szállására sem kaphatunk téritést… ez… nem is tudom, mit mondjak erre.
Legnagyobb gondunk ezen felül a kapcsolattartást volt egyrészt a hivatalokkal, másrészt a családdal, akik otthonról intézték a szükséges alapvető teendőket. Már odaútban konzuli segitséget kértem, de nem tudnak finanszirozásban semmiben sem segiteni, csak ha a család otthon letétbe rak pénzt. Tény, hálás vagyok annyiban a lyoni konzulnak, amiért legalább abban segitett, hogy első napon konkrét cimre érkezhettünk – persze fizetős cimre, de legalább az első kritikus napon nem kellett a fiamhoz való rohanás helyett szállást vadásznunk. De minthogy megérkezésünk előtt kiderült, hogy négyünk szállásdijából csak az enyémet fogják (és azt is utólag) megtériteni, mégsem tudtuk vállalni, hogy ott aludjunk együtt a városban, hanem a többiek felmentek 30 km-rel feljebb a hegyekbe, ami majd’ egy óra járás a tapasztalan idegeneknek az ismeretlen és szűk szerpentineken.
Finanszirozási segitséget tehát senki más nem adott, csakis a helyi francia polgármesteri hivatal, illetve az itt élő magyar sportolók, ők természetesen magánemberként. Pénteken délután sem mondták a tisztségviselők, hogy nincs ám már félfogadás, az al-polgármester asszony még este 7-kor is odajött meglátogatni Mátét a kórházba, az edző és két magyar kiséretében) A szállást, az étkezést és a gyors, áthidaló azonnali készpénzsegélyt is a franci a államnak köszönhetem, bárminemű más vagy legalább kiegészitő otthonról érkezett segitség nélkül, pedig szünet nélkül ostromoltuk a szervezeteket. Magánemberként segitett még az egész kintlévő baráti kör, akikkel Máté együtt sielt; hazautazásukkor az összes étel alapanyagot nekünk adták, ami vagy tiz szatyor étel… meg a visszakapott kauciót is felajánlották nekünk.
Ezen ostoba operativ nehézségek közül tegnapra már csak a jövőbeni kommunikáiós nehezségeket kellett áthidalnunk. Úgy volt, hogy a lyoni konzul ideutazik vasárnap, el is indult, de nem volt hólánca, emiatt visszafordult…
Tegnap éjjel végül irtam egy levelet BECK GYÖRGY-nek, a Vodafone vezérigazgatójának, hogy vizsgálják meg, lehetne-e bármi megoldás, miként tudnék legalább egy limitált összegben, akár korlátozott számban, meghatározott személyekkel kedvezőbben beszélni - s már kora délelőtt meg is érkezett a lehető legemberségesebb megoldás a Vodafone részéről. Tőlük kaptam tehát az első konkrét, felbecsülhetetlen hazai segitséget.
Tudjátok jól, mindenképp itt maradtam volna a fiam mellett, ugyan ki tenne másként?! Ez, gondolom nem volt kérdés, ha kell, a kórház folyosóján szundikálva, de hála Ladányi Balázsék személyes jóindulatának, no meg a városban kivivott jó hirnevüknek, emberi kürölmények között töltődhetek fel a látogatások közt. Amikor Balázs ma bevitt engem az egyik humanitáriánus szervezet irodájába, (ahol felvehettem a 200 eurot), az ottani irodisták széles mosollyal üdvözölték őt és autogrammokat kértek a családjuknak. Bizonyosra veszem, hogy ez az alapja annak, hogy egy ilyen nagy bajba jutott magyar család ilyen nagy mértékű és hogy ennyire bürokrácia-mentes, azonnali támogatást kaphatott – túl a valódi humánus érzéseken. A titok nem lehet más, mint az, hogy ennek a három magyar sportolónak a jóhire és megbecsülése a térségben a jelek szerint a lehető legjobb ajánlólevél.
Muszáj hát ide leirnom és közhirré tennem az irántuk érzett megbecsülésemet és hálámat, mert ez, a magyarokról kialakitott itteni jó image bizony az ő érdemük, az őt itteni viselkedésük gyömölcse és persze az eredményekkel füszerezve mindez – és mert enélkül vélhetően sokkal nehezebben nyiltak volna meg támogató kapuk.
Mostantól már nincs gondom arra, hol alszom, mit egyek, hogy hivjam fel az OEPet, a biztositót, meg az intézkedő avagy éppen „csak” aggódó családtagokat… ami azért nagyon fontos a Máté szempontjából is, mert ez nyilvánvalóan további extra energiákat szabad fel. Most, ezzel, hogy leirtam nektek, le is zárom ezt a gyakorlatias témakört, nem térek vissza rá, amig Briancon-ban tartózkodom, mert itt most pénteken délután csoda történt – végszóra. Közvetlenül Zsófi szükségszerű elutazása előtt végülis beért lélekzáró munkájának eredménye.
Már csak egy dologban várnék segitséget: ha akadna netán FRANCIÁUL jól beszélő, éppen kint tartózkodó, intelligens magyar ismerőse valamelyőtöknek itt, Brianconban, aki szükség esetén olykor beugrana a kórházba felmerülő operativ dolgok személyes megbeszélésének érdekében, az nagyon jó lenne, hiszen akkor nem telefonon kellene folyton tisztázni a fontosabb dolgokat. (A hokisok ugyanis szintén angolul kommunikálnak egymással is meg az edzéseken is, szóval ők sem vállalhatnak élesben ilyen fontos tolmácsolást – de már tanulok franciául.)
Mára ennyi… több szó ne is essék ezekről a dolgokról…
CSAKIS MÁTÉ SZÁMIT !!!!!
És nagyon jó, hogy mostmár nincsenek ezek az energia-leszivó nehézségek…
Júlia(Sala)
Naplót kéne irni, annyi minden JÓ történik a kórházban, de oda nem vihetjük be magunkkal a laptopot, amikorra pedig hazaérünk, jó, ha az alapvető családi és az operativ hivatali levelek megirására jut némi idő, de idő ide, idő oda, valamiről mégis beszélnem kell nektek;
Amiatt is rengeteg aggódó levelet kapok, vajon hogyan fogjuk tudni megoldani a tartós kintmaradásomat. Nos, ezügyben is jó hirekkel szolgálhatok – immár! - mert két napja ez is megoldódott. Örültem, hogy fiam és menyem már úgy utazhatott vissza, hogy sinre raktak engem. Zsófi bődületes hajtásban, bődületes munkát végzett, sok könnyek közt, hivatalról hivatalra, míg végül a briancon-i, igen humanitárius érzületű polgármesteri hivatal ki nem utalt számomra egy miniappartmant. (amit végül igénybe se kellett vennem, mert ugyanez a hivatal alpolgármestere összehozott engem a helyi hoki csapattal, ahol három kiváló magyar válogatott idegenlégiós is játszik; Ladányi Balázs, Vas Márton és Szélig Viktor. Mindhárman itt élnek a családjukkal és rábeszéltek, hogy inkább költözzek őhozzájuk, hogy ne legyek majd egyedül, amikor épp nem a Máténál leszek. Választhattam, melyik megoldást szeretném, és én nem tudtam ellenállni Ladányi Balázs és felesége, Betti melegszivű és őszinte meghivásának. Befogadtak, tart, ameddig tart és szinte családtagként kezelnek (ráadásul a héten még mindhármunkat!) első perctől. A helyi polgármesteri hivatal soron kívül kiutalt továbbá 200 euro gyorssegélyt nekem és egy másik szervezeten keresztül keddtől még étkezési jegyet is kapok.
Hogy miért részletezem ezeket? Mert tudnotok kell, hogy téveszmékben élünk.
Téveszme, hogy a biztositó segit a családtagok kint tartózkodásban
Téveszme, hogy a kórház szállást biztosithat a családtagoknak ilyen esetben
Téveszme, hogy apácaszálláson vagy paplakban meg lehetne húzni magunkat
Téveszme, hogy a konzulátus segit bármilyen finanszirozásban is
Téveszme, hogy Vöröskereszt vagy a Máltai Szeretetszolgálat segit
Ez mind téveszme…
A biztositás csakis Máté kezelését fedezi, a családtagoknak látogatói jogcimen térit mindössze max .7 éjszakára és max. 20 euro/éjszaka értékben és csakis egyetlen családtag részére. Ez már önmagában is elképesztő, de hogy egy kómában fekvő fiú esetében az édesanyján kívűl még az édesapja meg a szerelme szállására sem kaphatunk téritést… ez… nem is tudom, mit mondjak erre.
Legnagyobb gondunk ezen felül a kapcsolattartást volt egyrészt a hivatalokkal, másrészt a családdal, akik otthonról intézték a szükséges alapvető teendőket. Már odaútban konzuli segitséget kértem, de nem tudnak finanszirozásban semmiben sem segiteni, csak ha a család otthon letétbe rak pénzt. Tény, hálás vagyok annyiban a lyoni konzulnak, amiért legalább abban segitett, hogy első napon konkrét cimre érkezhettünk – persze fizetős cimre, de legalább az első kritikus napon nem kellett a fiamhoz való rohanás helyett szállást vadásznunk. De minthogy megérkezésünk előtt kiderült, hogy négyünk szállásdijából csak az enyémet fogják (és azt is utólag) megtériteni, mégsem tudtuk vállalni, hogy ott aludjunk együtt a városban, hanem a többiek felmentek 30 km-rel feljebb a hegyekbe, ami majd’ egy óra járás a tapasztalan idegeneknek az ismeretlen és szűk szerpentineken.
Finanszirozási segitséget tehát senki más nem adott, csakis a helyi francia polgármesteri hivatal, illetve az itt élő magyar sportolók, ők természetesen magánemberként. Pénteken délután sem mondták a tisztségviselők, hogy nincs ám már félfogadás, az al-polgármester asszony még este 7-kor is odajött meglátogatni Mátét a kórházba, az edző és két magyar kiséretében) A szállást, az étkezést és a gyors, áthidaló azonnali készpénzsegélyt is a franci a államnak köszönhetem, bárminemű más vagy legalább kiegészitő otthonról érkezett segitség nélkül, pedig szünet nélkül ostromoltuk a szervezeteket. Magánemberként segitett még az egész kintlévő baráti kör, akikkel Máté együtt sielt; hazautazásukkor az összes étel alapanyagot nekünk adták, ami vagy tiz szatyor étel… meg a visszakapott kauciót is felajánlották nekünk.
Ezen ostoba operativ nehézségek közül tegnapra már csak a jövőbeni kommunikáiós nehezségeket kellett áthidalnunk. Úgy volt, hogy a lyoni konzul ideutazik vasárnap, el is indult, de nem volt hólánca, emiatt visszafordult…
Tegnap éjjel végül irtam egy levelet BECK GYÖRGY-nek, a Vodafone vezérigazgatójának, hogy vizsgálják meg, lehetne-e bármi megoldás, miként tudnék legalább egy limitált összegben, akár korlátozott számban, meghatározott személyekkel kedvezőbben beszélni - s már kora délelőtt meg is érkezett a lehető legemberségesebb megoldás a Vodafone részéről. Tőlük kaptam tehát az első konkrét, felbecsülhetetlen hazai segitséget.
Tudjátok jól, mindenképp itt maradtam volna a fiam mellett, ugyan ki tenne másként?! Ez, gondolom nem volt kérdés, ha kell, a kórház folyosóján szundikálva, de hála Ladányi Balázsék személyes jóindulatának, no meg a városban kivivott jó hirnevüknek, emberi kürölmények között töltődhetek fel a látogatások közt. Amikor Balázs ma bevitt engem az egyik humanitáriánus szervezet irodájába, (ahol felvehettem a 200 eurot), az ottani irodisták széles mosollyal üdvözölték őt és autogrammokat kértek a családjuknak. Bizonyosra veszem, hogy ez az alapja annak, hogy egy ilyen nagy bajba jutott magyar család ilyen nagy mértékű és hogy ennyire bürokrácia-mentes, azonnali támogatást kaphatott – túl a valódi humánus érzéseken. A titok nem lehet más, mint az, hogy ennek a három magyar sportolónak a jóhire és megbecsülése a térségben a jelek szerint a lehető legjobb ajánlólevél.
Muszáj hát ide leirnom és közhirré tennem az irántuk érzett megbecsülésemet és hálámat, mert ez, a magyarokról kialakitott itteni jó image bizony az ő érdemük, az őt itteni viselkedésük gyömölcse és persze az eredményekkel füszerezve mindez – és mert enélkül vélhetően sokkal nehezebben nyiltak volna meg támogató kapuk.
Mostantól már nincs gondom arra, hol alszom, mit egyek, hogy hivjam fel az OEPet, a biztositót, meg az intézkedő avagy éppen „csak” aggódó családtagokat… ami azért nagyon fontos a Máté szempontjából is, mert ez nyilvánvalóan további extra energiákat szabad fel. Most, ezzel, hogy leirtam nektek, le is zárom ezt a gyakorlatias témakört, nem térek vissza rá, amig Briancon-ban tartózkodom, mert itt most pénteken délután csoda történt – végszóra. Közvetlenül Zsófi szükségszerű elutazása előtt végülis beért lélekzáró munkájának eredménye.
Már csak egy dologban várnék segitséget: ha akadna netán FRANCIÁUL jól beszélő, éppen kint tartózkodó, intelligens magyar ismerőse valamelyőtöknek itt, Brianconban, aki szükség esetén olykor beugrana a kórházba felmerülő operativ dolgok személyes megbeszélésének érdekében, az nagyon jó lenne, hiszen akkor nem telefonon kellene folyton tisztázni a fontosabb dolgokat. (A hokisok ugyanis szintén angolul kommunikálnak egymással is meg az edzéseken is, szóval ők sem vállalhatnak élesben ilyen fontos tolmácsolást – de már tanulok franciául.)
Mára ennyi… több szó ne is essék ezekről a dolgokról…
CSAKIS MÁTÉ SZÁMIT !!!!!
És nagyon jó, hogy mostmár nincsenek ezek az energia-leszivó nehézségek…
Júlia(Sala)
