Bizonyára ti is tapasztaltátok már - és elnézést ezért az orvosoktól -, hogy a legjobb kapcsolatok esetén is van egyfajta távolságtartás mindig orvos és paciens között, a paciens családjáról nem is beszélve… nos, ezt az intellektuális üvegfalat én ma két másodperc alatt miszlikre apritottam; úgy körbeszorongattam délben (meghatódottságomban) Máté kezelőorvosát, hogy az osztályon dolgozókban meghűlt egy pillanatra a vér – aztán persze nagy nevetés lett a vége, gondolom, konstatálták, ez talán valami sajátos magyar szokás, amolyan helyi virtus…? Vagy azt gondolták magukban, ez a „csóközön” arrafelé keletebbre nyilván valami bevett szokás (Brezsnyev is végigcsókolta Európa politikusait, nem?)
Oké, talán fura, hogy itt hülyéskedek, de… elhihetitek, hogy minden okom megvan boldognak lenni.
Nagy nap ez a mai!
Reggel most sem mehettem be azonnal Mátéhoz, nyilván ügyködtek épp valamit. Ilyenkor bevackolom magam a folyosón a kedvenc kis sarkomba és tanulom a francia nyelvet. Az első mondatok egyike igy szólt: „Pierre l’emportera” Gondoltam ezt jó ómen, és ezt most nem csupán kijegyzeteltem, hanem a füzetem elejére is felbiggyesztettem, persze az alábbi formában:
MÁTÉ l’emportera! (azaz Máté győzni fog)
Annyira tetszett, hogy amint bemehettem, menten felirtam a szobájában lévő whiteboard-ra is.
Máté nyugodtan pihent, ébren volt, s mondták, ma talán ismét megkisérlik levenni a lélegeztető gépről és ha „jól vizsgázik” a szervezete, akkor végre megszabadulhat attól az undok csőtől is. Mondták, túl azon, mennyire fontos lépes ez, az általános közérzete is lényegesen jobb lesz a cső nélkül.
Negyed tizenkettőkor levették a gépről (oxigénnel persze ismét rásegittek persze még) és Máté mondhatni folyamatosan és zavar nélkül átállt, szépen, nyugodtan tudta tartani a ritmust, képes volt csakis a saját légzésére figyelni. Hihetetlenül értékesen voltak Lehóczky doktor erre vonatkozó tegnapi utasitásai… gyakorlatilag kizárólag azt a néhány kulcsmondatot ismételgettem Máténak, amiket a levélben leirt nekem a pszichiáter – és MŰKÖDÖTTA DOLOG! Megint működött a jótanács!!!! Máté csakis arra figyelt, miként emelkedik a mellkasa levegővételkor, a leirtak szerint mondtam neki, figyelje meg, mi segiti és mi neheziti a levegő ki– és beáramlását és találja meg, ahogy neki a legjobb… és csinálta! Egyszer az ablak előtt megjelent megint a mentőhelikopter (pont felettünk, a tetőn van a leszálló, sok a baleset, igy naponta sajnos többször is jön-megy a gép és persze baromira hangos) Szóval miközben figyeltük a ritmust, roppantmód felerősödött megint a properrel (vagy rotor, vagy mi) hangja. Erre Máté rosszalóan odaforditotta a fejét az ablak felé, mintha csak azt jelezné, mit ez a zaj, mit zavartok? Nem látjátok, hogy dolgozunk?
Már fél órája ment minden különösebb nagy zavar nélkül az átállás, amikor egyszercsak bejött a stáb. Azt gondoltam először, megint a jóhirre jöttek, ünnepelni, de látom ám, hogy álarc fel, köntös fel… sejtettem, hogy na, most megint biztosan ki kell mennem, de most mégsem küldtek ki. Arra kért a főorvos, kommentáljam Máténak, mi történik és mi fog történni és hogy ez neki nagyon jó lesz – aztán azon kaptuk magunkat, hogy rövid idő alatt már meg is szabaditották a csőtől is… és minden folytatódott tovább, maga szép csönden módján, immár rásegités nélkül!!!
Gondolom, ti is értitek, ez mit jelent :) Már nem átmenetileg, kisérletképpen tesztelik tehát, hanem hiszik, hogy már nem lesz szükség a visszakapcsolásra.
Csoda hát, hogy amikor ezt felfogtam… ?????????????? De nemcsak én úsztam örömkönnyekben. A főorvos, miután kiszabadult a „karmaimból”, meghatódva mutatott rá a reggeli feliratomra: „Máté l’emportera” Egész nap, bárki jött velem szemben, bárki ment el mellettem a folyosón, itt az emeleten, széles mosolyokkal és kacsintásokkal üdvözlik a nagy eseményt.
Délután pedig - számomra ez egyszerűen bámulatos - Máté nekiállt beszélni! Persze, eleinte inkább csak amolyan „alélt” artikulációval, de egyre inkább érthetőek a szavak; „hallom” „jó” „este” és néhány többszavas mondat is elhangzott már. Arra a kérdésre például, hogy meleged van-e, nem azt válaszolta, hogy igen vagy nem, hanem hogy „nem annyira”… s amikor a tüdőgyógyász megkért, hogy birjam rá Mátét, köhögjön legalább egyet szándékosan, Máté erre nemigen reagált. Azt se jelezte, hogy hallja vagy sem… úgyhogy vagy háromszor megismételtem neki, hogy Máté, azt kéri a doktornő, köhögjél neki egyet légyszives … rám nézett és azt mondta, „nem akarok”. Gyanitom, hogy ennél boldogabbá még soha nem tett anyát a gyereke „ellenkezése”, hiszen ezek szerint Máté nemcsak passzivan kommunikál, hanem … értitek, na! Tudom, hogy értitek… szóval Máté ÉRTÉKEL is - ahogyan ezt Lehóczky doktor megfogalmazta. Az itteni dokik is abszolút lelkesek mindezektől, hiszen a nyelvi űr ellenére is fogják, mi mindent produkált ma ez a csudafigura magyar fiú. (Bruno, az egyik ápoló fiú, aki sokat van Mátéval, már megtanulta, hogy a nyisd ki az az open, és hogy a jó a good és azt is tudja, mit mond Máté, amikor azt mondja, hogy hallom... Marie meg - akit elsőként követett Máté a szemével – indiántáncot lejtett, miután a Máté kimondta délután az ő nevét is, sőt, nem sokkal utána, miközben Marie törölgette Máté arcát, magától is megszólitotta őt.
De ezekről nem irok már bővebben, megvacsorázom, aztán sietek mielőbb a lehető legrészletesebben leirni Lehóczky doktornak a mai verbális (!) dialógust … mert pillanatnyilag mindennél is fontosabb, hogy őt tudjam tájékoztatni lépésről-lépésre a legapróbb részletekről is.
