Köszönet

Megkérdeztem a nekünk otthonról oly sokat segitő pszichiátert, ellenére lenne-e, ha nevén nevezném, hiszen annyian kérdezik, ki is ő. Tegnap éjjel, a legújabb szakmai levele utóiratában egy sorban erre is válaszolt: „P.s.: Nincs ellenemre, hogy a nevem megjelenjen, bár nem is tartom fontosnak, sokkal fontosabb, hogy segítsek, amennyire tudok...”
Nos, akkor „felfedem”.

A segitő jótevőnk neve: dr. Lehóczky Pál.

Az első nap hajnalától ő fogja a kezünket. Ő helyezi le a cölöpöket, de Máténak kell végig mennie rajta. Én azon vagyok, hogy megmutatassam Máténak, hol vannak ezek a biztos cölöpök elhelyezve és fogom a kezét, hogy időnként segithessek neki az egyensúlyozásban, de értem, hogy neki magának kell végigmennie rajta… nem kapkodva, bölcsen, ámde határozottan és biztosan. Ezek a cölöpök nélkül, tudom, már rég eltévedtem volna magam is, nemhogy Máté.

Köszönöm, doktor úr! Nagyon köszönöm már önmagában a sok ránk forditott energiát is, az elvi tartalomról és a folyamatos, konkrét gyakorlati tanácsokról nem is beszélve!

És köszönöm annak a sok más embernek a közreműködését is, akik napról napra egyengették, egyengetik Máté előtt az utat. Igen, eve, köszi a te segitségedet is és mindenkiért, akinek része volt pl. az OEP gyorsitott ügyintézésében, akik elhordták a távollétünk miatti adminisztrativ hegyeket és immár nincs semmi bizonytalanság etéren. Biztosan tudják, akikre most gondolok, mégha nem is áll módomban egyelőre egyenként megköszönni nekik. És arról is beszélni szeretnék nektek, hogy a jóindulat bizony kikezdhetetlenül ott él az emberekben, hiszen szinte csakis jó tapasztalatokat szereztünk, mondhatni az összes hivatalnál, intézménynél, akikhez különféle ügyekben fordulnom kellett az elmúlt héten. Nyilvánvalóan számtalan operativ folyóügye van minden családnak, amik nálunk most mind borulnak – átmenetileg – és rendkivül emberséges dolognak tartom, hogy mind a bankoknál, mind az egyéb hivataloknál elégséges volt egy általam innen(!) irt e-mail ahhoz, hogy belátással legyenek. Minden egyes kérvényemre, amelyben átmeneti türelmi időt kértem, támogató döntés született, a konkrét, személyes aláirásom hiányában is… mondom, fontos hivatalokról beszélek most. Csak azért nem sorolom fel tételesen a sok segitő hivatali esetet, mert nem lenne tán szerencsés, ha épp én inditanék el egy lavinát feléjük… csak arra akarom ráirányit a figyelmet, hogy nem igaz, hogy a hivatalokban elszemélytelenedik minden és mindenki – mert ime, a jóérzés tényleg kivirágzik az emberekben, amikor valaki tényleg nagy bajban van.

De a magáncégek és a magánszemélyek jóindulata is példaértékű: talán nem haragszik meg Gitta, ha elmeséltem, hogy a baleset előtti este irtunk vele alá egy lakásbérleti szerződést, ami ugye semmiképp sem tud most realizálni, jóideig bizonyosan nem. Miután megtudta, mi történt, ő maga ajánlotta fel, hogy tekintsük semmisnek a megállapodást, és ő maga juttatta vissza a családnak a már kifizetett első havi bérleti dijat. Azt mondjátok, ez csak természetes? Nem, nem az. Ehhez kell, hogy valaki ezt evidensen igy gondolja. Ehhez kell az adott ember értékrendje. És azt is elmondom - remélem, csakis a javát szolgája az ingatlanos cégnek, ha megnevezem őket – , hogy a Monopoly Kft is visszaadta az ezért a közvetitésért járó dijat. Csak egy mondatot idézek a cég leveléből: „…A közvetítői díjként kapott egy havi bérleti díjat ilyen körülmények között természetesen nem kívánjuk megtartani…”

Végül még egy rövid kitérő: sokan féltettek bennünket attól is, hogy a média szét fogja cincálni Mátét – de szinte kivétel nélkül mindenkinél megértésre talált a kérésem. Akik eddig megkerestek, igazán belátással voltak, mindahányan, tényleg tiszteltben tartják, amit kértem tőlük, hogy egyelőre ne zavarjanak, ne osszák meg kicsit se a figyelmünket, hagyjanak Mátéra fókuszálni bennünket. Köszönöm, amiért eddig ennyi sok tapintattal viszonyultak a családomhoz, Gönczi Gábortól kezdve az MTI-is tudósitóig, eddig mindenki.

Az, hogy ki mit és hogyan publikál, valahol érdektelen számomra, de az, hogy bennünket nem zaklatnak, ez dicséretes. Azt megértem, hogy sokan foglalkozni akarnak az üggyel, de ami szerintem fontos lehet, azok csakis a tanulságok – mondták, milyen sok okos és hasznos dologra hivta fel pl. a figyelmet a freestyle-os fiatalember, Rigler Miklós. Hogy nem szabadna nap végére hagyni a legnagyobb ugrást, meg hogy kellene felügyelő, meg hasonlók… itt a szezon, tucatjával utaznak ki a fiatalok, ezek nagyon fontos jótanácsok lehetnek. Máté kicsi kora óta oktatónál tanult sielni, amikor még együtt jártunk telente négyesben, és már nagyon jól sielt, akkor is, évek múlva is kötelezően edzővel kezdtünk minden napot - ha másért nem, hogy csiszolja a stilust. Vitorlázni is edzővel tanult, lovagolni is, valamikor régen még kaszkadőr suliba is beiratkozott, hogy a profiktól tanuljon ugarbugrálni. Szóval Mátéban megvan a tanithatóság ritka jó tulajdonsága – de az utóbbi időkben már önmaga fejlesztette magát. S itt van Rigler Miklós nagy-nagy igazsága, hogy igenis kell, hogy legyen ott mindig valaki szakember. És egy ilyen eredményes – ráadásul fiatal - sportoló szájából ez remélhetőleg nem marad pusztába kiáltott szó. Amikor pl. megnyilt a Görzenál, elmentünk a srácokkal, mert be voltak sózva, de Máté attól pl. tartott, nem is ment fel a félcsőre, mert nem volt, aki tanitsa. S látjátok, hiába ugrál Máté pici kora óta szebbnél-szebbeket, hiába volt ez is jó ugrás, sőt! hiába érkezett talpra, valakinek csak ott kellene lenni ilyenkor, aki szól, hogy minisivel túlságosan be fog gyorsulni és ez a pálya nem erre van mértezve. (bár, azt a mai napig nem értem, hogy-hogy nem az emberileg lehetséges legnagyobb ugrásra épitik meg egy kifejezetten ugratásokra létrehozott pályán a tompitásra alkalmas, ferde érkező szakaszt –márcsak az evidens biztonsági okokból is.)

Köszönet tehát a media eddig tanusitott tapintatosságának is, és ha tényleg a fentiekhez hasonló, valóban közérdekű üzenettel kommentálják a történteket, az tényleg fontos és hasznos, szerintem is.