Ma délben nem Fortville-be sétáltam le, hanem Bettiék jöttek fel értem a kórház elé, mert ma délután kellett lemennem átvenni az étkezési utalványokat egy olyan hajléktalan menhely-féle irodában. (ezt a heti 30 euro-t a korábban már emlitett Marjorie kezdeményezésére itélte meg számomra ez az itteni karitativ szervezet, még Zsófi közbenjárására és alapélelmiszerek beszerzésére fordithatom) Szóval értem jöttek a kórház elé és ahogy beültem a kocsiba, Betti a kezembe nyomott egy szalvétával letakart tányért, mely alatt ott gőzölgött néhány almáspite szelet. Soha még nem esett ilyen jól sütemény… A hivatalból kifelé jövet mondtam Balázsnak, jobb lenne talán, ha mégsem ők vinnének vissza, inkább felsétálok, hogy meglegyen a mai séta is. (Nem tudtam, mire vállalkozom; az erős kaptatón felfelé, ebben a szokatlanul ritka levegőben, bizony el-elfogyott a szufla.)
Négy körül értem vissza, és kivételesen rögtön be is mehettem… s mit látok?! Mátét időközben épp levették a lélegeztető gépről, Ő MAGA LÉLEGZIK! (de az oxigénnel még természetesen rásegitettek neki.) Később magyarázták el, este hat után, hogy ilyenkor, elsőre, csak két órát tesztelik, hogy mire képes magától, de akkor is fejbevágott – persze jó értelemben. Nem állitom, hogy laikus szemmel nézve simán ment Máté harca, a görbék is időnként eszeveszetten ugrabugráltak össze-vissza, de ez akkor is óriási… ÓRIÁSI (!) ELŐRELÉPÉS, megint… s mivel az ott dolgozók szeme sem rezdült, én is megnyugodtam, hiszen leritt róluk, hogy ez csak egy civilnek ilyen… ilyen… „szokatlan”, de láttam rajtuk, hogy minden teljesen rendben van… meg különben is eszembe jutott Csilla, a volt szomszédasszononyom, aki kiváló altatóorvos hirében áll, és ő a napokban valamelyest felkészitett engem egy kedves és segitő e-mailben ezekről a folyamatokról.
Máté persze ma nagyon-nagyon kimerült a levegővétel „gyakorlásától”, úgyhogy nyilván nem is próbálkoztam nála semmi mással. Gondoljátok csak el, micsoda giga-energiákra lehetett szüksége egyébként is… úgyhogy inkább nem terheltem ma… van időnk! Kevesebbet is beszéltem hozzá, jobbára csak csillapitottam inkább zaklatottságában – de amikor egy-egy ébredésekor nem azonnal szólaltam meg, fogta magát Máté és …. CSETTINTETT! Nem is egyszer… és magától!
Nem győzöm elismételni nektek (és magamnak is), hogy oké, ezek pompás hirek, de csak lassan… csak lassan.. lassan… (örülni persze lehet, de tudnunk kell, hogy nagyon-nagyon hosszú út áll még Máté előtt) És igenis, békében végig fog menni ezen is, mert akarja, és mert ebben is csodálatos partner és mert Géza fiam is - aki apjával együtt a legtöbb energiát adja nekem - sokat segit, mert ő is igy akarja és mert ők, Mátéval, a kezdetektől nagy játékosok, igy együtt..
Sok-sok segitséget adtok ti is, mind, közvetlen e-maileken is, meg itt, a blogon is, az iwiw-üzenetekről nem is beszélve. Engedjetek meg nekem egyetlen – talán ide nem is illő – személyesebb gondolatot, ami fontos nekem. Drága Garas Tanár úr! Meglepődtem, hogy Önhöz is eljutott a blog tartalma és jól estek az Ön biztató sorai is. Tudjátok, ő az én szeretett osztályfőnököm, aki egyben a szigorú és nagyon igényes magyartanárom is volt. És a tanár úrról jutott most pironkodva eszembe, hogy egek! milyen pongyolán is fogalmazok itt nektek, rendre… tudom, ez nem mentség, legfeljeb csak magyarázat lehet részemről, de valóban nincs időm még a betűhibák átfutására sem, nemhogy a stiláris hiányosságok kijavitására vagy cenzúrázására. Bocsánat tehát mindenkitől, akik igényesebb nyilvános megjelenést várnának el – joggal –, de ez nem publikáció, hanem mondjuk egy hosszú táviratnak nevezném inkább, mindazok számára, akik várják a jó hireket. (Akinek meg nem „ügye", ne vegye magára. És ha mégis kényszert érez időnként egy-egy ember, hogy beleronditson ennek a jószándékú és segitő közösségnek az életébe, nem kell vele törődnötök, hiszen sec-pec, max. egy napon belül simán kigyomláljara a moderátor. Ez nem egy fórum, ahol bárki tetszése szerint hozzászólhat és számonkérheti, miért moderálták ki. Fütyülök a rosszindulatúak szólásszabadságra. Ez a blog arra hivatott, hogy segitsük és szeressük egymást… és hogy a Mátéhoz kötődők sokasága is részese lehessen a maga módján Máté felépülésének. Az a kérésem tehát, ti ne reagáljatok a defektes emberek defektes piszkálódásaira, mert annyival is kevesebb radirozni valója marad a modinak.)
CSAK AZ SZÁMIT, AMIT MÁTÉ ELÉRT ÉS EL FOG ÉRNI!
Mert bámulatra méltó már eddig is, amit egyrészt elért a szervezete, másrészt az akarata, a kitartása, a türelme és a küzdelme.
Megint egy lépéssel előbb
