Hiszem, hogy van erő az üzenetekben

Most rengeteg doki van az osztályon, sok az új sérült – talán nagy az olvadás odafent – úgyhogy hamarabb hazaküldtek.
Időnként át tudom futni az üzeneteiteket… és nagyon jól esnek. Nemcsak az ismerősöké, hanem minden hozzám eljutó jó szó és rendithetetlen optimizmus használ, megerősit bennünket. És vannak különösen jólesők, amelyeket nem fogok mind konkretizálni, meg nincs is olyan, hogy sorrend… de csak hogy a jellegét értsétek; Kántor Attila bejelentkezése például valami megfoghatatlan melegséggel töltött el.. igen, emlékszem rád, sőt! még a kishugodra, Zsuzsira is, hiszen én „vigyáztam” rá Kárpátalján, amikor a Bátyu nevezetű faluban velem szállásokták őt el (tudod, amikor a Nemzetőrt adtátok elő a szinjátszó csoportotokkal és Zsuzsi még nagyon kicsi volt, de jött velünk ő is azzal a csodálatos énekével - és nagyon oda kellett figyelni a gyógyszeradagolására… emlékszem, gyerekként is mennyi gondoskodás és felelősség volt benned iránta azon a „turnén”. Azóta nem találkoztunk, de bizony emlékszem rád is. Hát hogyne! Meg a számtalan volt osztálytársra is, szinte mindannyiótokra világosan emlékszem, tán név szerint is… tonnányi fényképet őriz Máté, amiket időnként nekem „kell” elrendezgetnem… ott voltak a feledhetetlen farsangok – meg Csillebérc!… jaj, Móni, olyan jó volt, amikor eszembe juttattad… meg a Rám-szakadékos túra… Dávid, a Csepel-jelenetet valóban szétröhögtétek minden próbán, szegény Marika néni haja égnek állt tőletek, de tedd hozzá azt is, hogy előadáson egyszer sem volt gáz … napról napra adtátok nekem az ötleteket, mivel töltsem ki a kóma óráit és őszintén jólesett ezekről a vidám dolgokról mesélnem Máténak. Csaba és a DCS tuning-csapat - rólatok egyből eszembe jutottak azok a fránya éjszakai gyorsulási versenyek, amikre engem is kirángattatok… és amit baromira nem élveztem, most viszont értelmet kapott az ottlétem. Meg amikor az Alfa-klubbal letűztünk Szekszárdig konvojban, meg amikor a Hungaroringen döngettetek, mármint az a sok privát-Alfa… én meg csak a felüljáróról néztem elképedve ezt az őrült népséget… de most legalább felidézhettem ezt is Máténak. Meg a szalagavatós táncok… azt gondolom, minden szülő álma az a szép pillanat, amikor ott keringőzik az egy estére átvarázsolt gyereke a szalagavatón.. Igen, Ági, nálunk is sokáig kint volt Máté szobájában az a szép kép rólatok – mert valóban nagyon-nagyon szépek vagytok rajta. Szilárd Éviék meg az Ács Bence tucatnyi „csobogós-béli” emléket idézett fel bennem… gyerekek, olyan jó, hogy vagytok és hogy jelt adtatok… rájöttem, hogy Máté gyerekkorát meg kamaszkorát és az azt követő éveket nemcsak ő élvezte, hanem én is… nagyon! A közelebbi emlékekben sincs hiány, arra itt van Vera meg Ádám (és anyukája - szia pótmami!) meg a teljes „boner-banda”… és persze a család, a család, a család (ugye, Babszem?)

Mondom, ez nem valamiféle fontossági sorrend, inkább csak a jelek jellegének sokféleségére akartam utalni… jó, hogy vagytok. És jól esik a személyemet érintő sok-sok jóindulat is… nagyon örültem a minap F.Zsuzsi barátnőm e-mailjének, amelyben emlitette, hogy legkedvesebb szinészem a MÜPÁ-ban pénteken valami gyönyörűséges szöveget mondott és hogy nekem biztosan nagyon tetszett volna... nagyon jól esett, hogy Zsuzsinak közben én jutottam eszébe--- tudod, Zsuzsi, ez már majdnem olyan, mintha ott is lehettem volna magam is... majd rendelünk egy repetát az Örkény Szinháztól ;) - de viccet félre, tényleg nagyon köszönöm, Zsuzsi, hogy egy ilyen szép esten is „szinte megosztottad” velem a te saját élményedet azzal, hogy ott is rám gondoltál közben. És bocsi, hogy itt irom ezt, de azt tényleg nem tudom bevállalni, hogy meg is válaszoljam a kedves leveleiteket.
Elnézést a többiektől is, akiknek ugyancsak nem válaszolok egyénileg sem, és most sem tértem ki rájuk… és nagy köszönet a "tihanyi" csapatnak. Éppen azokban az órákban kapta szombaton délelőtt tőletek Máté azt az energiabombát, amit - ahogy hallom - , több ezer ember küldött felé egyidejűleg, amikor végetért a tüdőoperáció... pedig akkor még nem is tudhattátok, micsoda időzités volt ez! És hányan, de hányan vannak még, akikről mégcsak emlitést sem tehetek, legyen annyi, hogy NAGYON KÖSZÖNÖK MINDEN MEGÉRTŐ HIVATALI TÁMOGATÁST és ügyviteli SEGITSÉGET is - szerintem ki-ki tudja most, hogy őrájuk gondolok.

Úgy tűnik, mára minden sinre került, távollétemben is. Tényleg nagy dolgok ezek!

Köszönöm, hogy mostmár nincs másra gondom, csakis Mátéra - no meg lassacskán a család többi tagjára. Lilivel, a kétéves pici unokámmal ittlétem alatt tegnap beszéltem először és teljesen ellágyultam, amikor belecsicseregte a mikrofonba, hogy Szia, Samama!… mondtam neki, nemsokára találkozunk, erre ő: Jó! Amikor eljöttem, sok mindent beszélt már, egyfolytában mondta a monológjait, de mostmár „társalog” a kisasszony. Szóval hiányzik Lili is. Aznap éjjel, emlékeztek talán, Zsófinak és Géza fiamnak anélkül kellett otthagynia őt az éjszaka közepén a másik nagyira, hogy előre megbeszélték volna vele, hogy anya és apa most elutazik… de mindennemű törés nélkül vette a lécet a kiscsaj… reggel ő magyarázta el a lakásban kevésbé jártas nagyinak, mit hol talál, melyik ruha hol van, merre van a cipője stb….. Lili is egy csudabogár, a maga szuverinitásával és titokzatosságával. Jópáran ismeritek már őt - azt gondolom, minden nagyinak az ő unokája a legizgalmasabb lény és ez igy is van rendjén, de ez a tény mit sem vesz el Lili iránti lelkesédésemből. No, szóval nagyon hiányzik Lili… eléggé összeszoktunk már ahhoz, hogy ennyire nagyon tudjon hiányozni.

Hajaj… ott tartottam hát, hogy képtelenség bárki levelére is válaszolnom - pedig elhihetitek, mennyire fontosak számomra.
Itt és most nagyon-nagyon köszönök hát minden egyes sort, amiket irtatok. Még nem érkezett el az idő, hogy Máténak felolvassam őket, de már „előrendezik” nekem otthon a könnyebb kezelhetőség érdekében, hogy aztán kinyomtatva bevihessem hozzá mindet – addig egyelőre csak a saját szavaimmal igyekszem tolmácsolni neki, mennyi minden jót üzentek neki.

Délben karosszékbe (!) ültették és úgy ebédelt - volna, volna, volna... ha lett volna kedve hozzá. De a bolondozáshoz sokkal jobban fűlt a foga. Kérdezték, mit enne vacsorára. Rákot - felete a legnagyobb evidenciával. Mondom neki, Máté, ez nem hotel, ez kórház, erre ő: akkor majd én elkészitem... Közel egy órát töltött "ágyon kivül", ami persze messze nem történt ilyen egyszerűen, mint ahogy ideirom, de megint betöltötte a kórházat a jókedv Máté viccelődéseitől... Mindamellett egyértelmű, hogy amikor úgymond "tiszta" - azaz éber - a tudata, határozottan kezdi unni a banánt – mondtam neki, oké, én benne vagyok, hogy sec-pec talpra állj… kapd össze magad, hajigáld ki az ablakon az összes nehézségedet, aztán irány haza… Erre ő: „Nézz már rám, olyan vagyok, mint egy szimulátor… nem is ember, hanem egy szimulátor, ezzel a sok vacakkal… „ - Nem lehet, hogy túl sok sci-fi-t láttál? - nevettem. "Jó, igazad van (nos, ezt a mondatot korábban nemigen ismerte) de akkor is menjünk már innen haza a … " ... a… a jófenébe, mondjuk inkább igy… Máté persze ennél jóval durvábban fogalmazott, de én meg szemérmesebb vagyok, mintsem szószól-szóra leirjam. Viszont érzékeltetni szerettem volna a türelmetlen indulatát ezügyben is, mert szerintem ez is inkább jó, mint kinos, hiszen leginkább talán mégis ösztönző lehet ez az érzés számára a javulásban. Tény, ismét emlékeztetnem kellett, hogy a jelenlétemben igazán mellőzhetné a hasonló kifejezéseket… és … és megint egyetértett. Vagy csak rám hagyta? Mindegy, ez akkor is remek együttműködési készségre vall, máris.