Sziasztok! A Máté balesetével kapcsolatos beszélgetések megkönnyitésére Géza fiam ma este megnyitotta ezt a blogot, hogy egyszerűbbé váljék az otthon maradottak tájékoztatása. Elsőként azt a nyitó levelet másolom ide, amelyet pár napja irtam és küldtem el F.Zsuzsi barátnőmnek e-mailben, ő pedig volt olyan kedves és szétküldte a nevemben a iwiwen.
"Kedves barátok!
Köszönöm a sok aggódó érdeklődést. Ne haragudjatok, amiért nem veszem fel a telefont és az sms-ekre sem tudok válaszolni, de gondolom, ezt megértitek. Időnként majd inkább ezen az úton tájékoztatlak benneteket, amint lesz időm rá és valahol megint megengedik, hogy géphez üljek.
Amennyit tudunk: Máté kedden egész nap a de Villeneuve-la-Salle snowboard pályán ugratgatott. (Briancon, Francia Alpok) Számtalan sikeres, szép ugrást követően - nem sokkal a pálya zárása előtt - ment neki a legnagyobb ugratónak. Érkezéskor beleblokkolt a léce a hóba, tehát nem tudta továbbcsúszás tompítani a talajra érkezést és a koponyát ért durva hatás következtében megsérült a kisagy. Máté azonnal kómába esett. Az tudattalan továbbcsúszás következtében lett egy lapocka törése, ami kissé megzúzta a tüdőt is, ezenkívül eltört kulcscsontja. Ezek a legkisebb bajok. A pályaőr tanuja volt az esetnek, így szerencsére perceken belül egy tucat orvos látta el. Mentőhelikopterrel a helyi intenzívre szállították, ahol azóta is mélyaltatásban tartják és természetesen lélegeztető gépen van. Egyelőre nem lehet műteni, mert veszélyes lenne. Elmondásuk szerint a grenoble-i agysebészet ugrásra készem áll a műtét elvégzésére, náluk vannak már Máté adatai - de csak majd ha szállítható állapotba kerül. Ennyit tudtunk meg, amig útközben voltunk hozzá, kedd éjszakától szerda délutánig. Egész úton telefonkapcsolatban voltunk a kórházzal, de mindössze ennyit tudhattunk.
Jó hírrel fogadtak, amikor szerdán délután megérkeztünk: hiszen a baleset kedden délután, 4 óra előtt nem sokkal történt és nagy eredmény, hogy az úgynevezett "kritikus első nap"-ot túlélte. Ez a legjobb hír. Jó hír továbbá, hogy a tüdősérülés nem jelentős. Jó hír az is, hogy másnapra kissé enyhült a keletkezett agyi ödéma nyomása. A tegnap ismételt CT vizsgálat az ödéma nagyobbodást mutatta ugyan, de azt mondják, ez változhat mindig, minden irányba. Máté nagyon szép. Nyugodt és szelid az arckifejezése, csak mintha elszundikált volna éppen.
Senki meg nem tudja felelősen még csak megtippelni sem, hova tartunk, egy biztos, nem hetekben számolandó ennek az új időszámításnak egyáltalán a kezdete Máté életében. Nekünk sincs más teendőnk, mint vele lenni és várni türelemmel és reménykedni, és várni és reménykedni és reménykedni, hogy Máté masszív szervezete képes lesz egyelőre legalább fenntartani ezt a stabil állapot. Az egyetlen, amiben mi segíthetünk, hogy ott vagyunk vele és folyamatosan beszélünk hozzá, persze magyarul.
Amikor úton voltunk Mátéhoz, sms-eket küldtem azoknak az embereknek, akiket szeretek és akikről azt gondolom, tudnának valamiben segíteni nekünk. És bebizonyosodott megint, az emberek mennyire jók!
Egy drága orvosember (szeretném nevén nevezni, de talán ő szerényebb ennél) szóval egy jónevű pszichiáter ismerős konkrét gyakorlati tanácsokkal látott el. Elmagyarázta, mi az, amiben hasznára tudunk lenni Máténak és a helyzetnek. Elmondta, hogy Máté hallja, amit beszélünk hozzá és nagyon fontos, hogy folyamatosan beszéljünk hozzá. Az első cél, az önazonosság elérés, tehát hogy felismerje önmagát. Ehhez úgy tudjuk hozzásegítni őt a magunk laikus módján, hogy kizárólag őróla, ővele kapcsolatos dolgokat emlegetünk, és emlékképekkel stimuláljuk. Óvodai farsangokról, a gyerekkori snaucereiről, a kedvenc babazsúrokról, a legkedvesebb nyaralásokról, hogy miket csinált legszívesebben... tudomisén!... Fontos továbbá a konkrét terveit újra és újra felidézni. Máté a síhét utáni kedden kezdett volna dolgozni egy számára igen izgalmasnak igérkező helyen... például erről érdemes konkrétan beszélni, hogy bár most ez elnapolódik, de hogy milyen jó terv. Meg a betervezett a nyári vizitúráról a haverokkal, meg a készülő kisfilmjéről, meg a túraautó bajnokságról..., meg tervezte a különköltözést is egy éven belül... vagy akár a jövő heti soros pókerpartiról... bármiről, ami konkrét és ő azonosítani tudja benne önmagát. Azt is mondta még ez a drága doki, hogy sokat segíthet most Máténak a ritmus: versek, dalok... úgyhogy próbálkozunk azokkal is, ez a legfurább, mert nem könnyű nem gügyén előhozakodni dallal vagy beékelni egy mondókát a beszélgetésbe anélkül, hogy ne gügyögjön az ember, de hát igyekszünk... A nagy Talmácsi-könyvet még a sielésre magával hozta Máté - így a társai ide tudták adni nekünk és idővel abból is felolvashatunk tán majd neki, a könyvjelző mutatja, hol tart benne. Apránként, talán. De most még bőségesen van mit improvizálni mozgalmas és örömteli életéből.
Hát ez történik most. És közben várjuk nagyon Verát, Máté szerelmét. Többször ismételgetem Máténak, hogy pontosan mi is történt, hol tartunk most, milyen nap van, és hogy szombaton ér ide a szerelme is... és valahogy biztos vagyok benne, hogy érti... szóval Máté szerintem tudja, hogy szombaton már ő is itt lesz. Amikor kedden éjjel megkaptuk a hírt, elsőként a konzulátus dolgozói beszéltek közvetlenül a kórházzal, aztán az unokám gyermekorvasa, aki franciából is perfekt, ő beszélt velük, mint orvos az orvossal... és mindkét telefonban őszintén elmondták, hogy semmi jóval nem akarnak ámítani, egyetlen egy, amit biztosan tudnak, hogy nekünk most azonnal oda kellene indulnunk. Négyen fértünk az autóba, rajtam és a férjemen kívül természetesen Máté bátyja, Géza is, valamint Géza fiam feleségének is muszáj volt velünk jönnie. Pedig Zsófi (a menyem) ismét babát vár és a pici Lilit is köszönés nélkül kellett otthon hagynia a másik nagyira, de minthogy ő Párizsban diplomázott, az ő stabil francia tudása nélkül nekem egyedül nagyon nehéz lett volna itt a kommunikáció elindítása - hiszen a franciák ugye nemigen beszélnek angolul, sem a nővérek, de még az orvosok sem) Így adódott, hogy szegény Verát, aki Máté életében már két éve a legfontosabb, éppen őt nem hozhattuk magunkkal.
Most tehát várunk, reménykedünk, mesélünk és mesélünk és mesélünk... és reménykedünk!
Időnként újra írok majd nektek, csak kérlek, ne hívogassatok, mert nem kapcsolhatom ki a telefonon azokban a csekély időtartamokban, amikor nem vagyok épp bent Máténál, mert hiszen olyankor nagyon sok operatív telefont várok és a folyamatos csörgés meg sms-áradat miatt nagyon megnehezül a legfontosabb hívások kezelése. Köszönöm mégegyszer a sok őszinte jókívánságot.
Sala
(a többiek szakaszosan haza-haza mennek, jövő hétvégétől már csak egyedül én leszek kint és természetesen maradok mindvégig, amíg Máté nem lesz haza szállítható. De ez egyelőre még nagyon-nagyon távoli jövő)
