Ma hajnalban Géza és Vera haza mentek, de megengedték, hogy még indulás előtt beköszönjenek Mátéhoz. Mostantól tehát, hogy már nem lesz itt kocsi velem, kell valami rendszert vinnünk a kórházba ki-bejárásba. Balázs és Betti felajánlották, hogy csak megpittyentem őket, és ők jönnek-mennek, hoznak-visznek… de ez már tényleg minden határon túli felajánlás részükről, amivel már tényleg nem élnék, hiszen gondoljatok csak bele, nekik is megvan a saját éltük, amibe én most úgy belecsöppentem, bármi őszinte is a készségességük – ez már tényleg túlzás lenne. Úgyhogy inkább kiterveltünk egy elvi menetrendet, amitől persze, tudom, szükség esetén bármikor le lehet majd térni. A tervek szerint tehát Balázs a reggeli edzés előtt minden nap felkanyarodik velem a kórházhoz, és kitesz a bejáratnál. A folyosón már egészen jól berendezkedtünk a héten, van egy jó kis sarok, ahova bevackolódhatok és aztán amikor bemehetek, bent leszek, amikor meg várni kell, azokban a félórákban, órákban pedig tanulhatok franciául. Dél körül „haza” sétálok Fortville-be, (ott lakunk, az iskola feletti lakásban – ami gondolom eredetileg szolgálati (?) lakás lehetett -, amit Bettiék igazán nagyon otthonossá tettek) Ma délben lemértem, 20 perc alatt lent voltam a lassabbnál is lassabb séta-tempóban is. Ebéd után pedig visszasétálok, és érdekes, hogy felfelé sem tartott tovább az út. Ha hideg szél fújna, vagy ha nagyon szakadna a hó, akkor Balázs mindenképp értem jön. Igazuk van ebben is, mert azt már megértettem, hogy soha nem volt még ennél fontosabb az én egészségem is, hiszen ha pl csak egy kicsit is megfázom, nem engednek be Mátéhoz. (A kondim miatt találtuk ki ezt a kötelező napi gyaloglást is, és ezzel mind egyet is értettünk)
Betti, mint eddig is minden nap, meleg ebéddel fogad. (Ma jó kis hazai pulykanyak levessel várt. Kicsit beszélgettünk, aztán szépen visszasétáltam.) Balázs délutáni edzésre már fél hatkor végetér, de mivel én akkor még nem szeretnék eljönni Mátétól, felajánlotta, hogy este bármikor visszajön értem – eszembe ne jusson hát gyalog hazaindulni. És én nekik elhiszem, hogy tényleg nem érzik tehernek. Pedig ez bizony igenis az. Csak valahogy ők nem érzik annak. Igen. Vannak ilyen emberek! Tudom, Mátéról, Máté állapotáról szól ez a blog. De napok óta dolgozik bennem, hogyan is fejezhetném ki mindazt, amit ezek az emberek iránt érzek. Mert hiszem, hogy Máté rohamos javulása határozottan összefügg az ő segitő közreműködésükkel. Elképzelni nem tudom, hogyan lettünk volna képesek, illetve hogyan lennék képes ekkora intenzitással Mátéra fókuszálni, ha közben sem a szállásunk, sem az étkezésünk nem lenne ilyen emberi módon megoldva. Világos, hogy ezt az állapotjavulást MAGA MÁTÉ PRODUKÁLJA! Meg persze a professzinonális orvosi körülmények, mind az emberi, mind a technikai oldalról. Ez világos. Azt is tudom ugyanakkor, hogy Vera mennyire sokat mozditott Máté helyzetén a szerelmével, a simogatásaival, a becéző szavaival, a biztatásaival és pláne a fegyelmezettségével. És persze hiszem, naná! hogy hiszem, hogy az apai és anyai aktiv jelenlét fontossága sem önáltatás, hanem valós mozgatóerő. Akárcsak a múlt héten a „Géza-bratyóval” töltött fontos órák, meg a barátok (Ádám, Toma, Márk, Móni, Anna és Emese) beszélgetései is a látogatások alkalmával.
Muszáj tehát beszélnem a körülményekről és azokról a páratlan emberi értékekről is, ami által végülis lehetővé vált számunkra, hogy ne vonódjanak el ostoba energiák a Mátéra való koncentrálásunkból.
Már emlitettem, hogy az első napokban La Vachette-ben szálltam meg, a többiek pedig felmentek Puy St. Vincentbe, mert nem tudtuk volna megfizetni ezt a közelebbi szállást mind a négyünk számára. Amikor még nem tudtuk, hogy s mint fog alakulni majd a tartós ittlétem, egy Chantal nevű hölgy az önkormányzattól utánunk telefonált a családsegitó szolgálathoz, hogy menjünk vissza a kórházba, mert oda fog jönni „a hokicsapat”. Az elős reakcióm az volt, hogy mi a csudát akarnak ezek?! Fotozkodni jönnek, hogy ime, a hokicsapat meglátogatta a szerencsétlenül járt magyar fiatalembert, vagy mi a csudát akarnak?! Aztán lemondóan legyintettem egyet, hogy bánom is én! Végülis, ha ez az ára, hogy itt maradhassak biztonságban Máté mellett, hát akkor ez az ára… „ A méltóság csúcsára göröngyös út vezet; ha erre az oromra szeretnél felmászni, amely sors fölé nyúlik, bizony mindent, amit annyira kiemelkedőnek tartanak, magad alatt pillantasz meg...” /Seneca/ Igen. Sok minden átértékelődött bennem azokban a napokban. Gyökereiben változtak meg a dolgok értékei és változtak meg korlátaim.
De szó nem volt ilyesmiről – én értettem félre.
Chantal azért telefonált utánunk, mert megoldást talált a hosszútávú elszállásolásomra is; összeismertetett bennünket Marie-Low-val, az al-polgármesterasszonynal és Lucianoval, a helyi hoki-csapat edzőjével, akik két magyar vendégjátékossal jöttek be hozzánk a kórházba. Meglátogatták a fiamat és közölték, hogy felajánlanak nekem egy átmeneti appartmant, ha akarom, vagy ha jobban szeretném, éljek a magyar hokisok meghivásával, abban a lakásban, amit ugyancsak az önkormányzat biztosit számukra. Ladányi Balázs, ez a kiváló magyar válogatott sportoló és felesége, Betti nemcsak humánumból vizsgázott jelesre, hanem elmondani nem is tudom azt rendkivüli szeretetet, amivel körülvesznek bennünket ők maguk és a többi hokis is. Úgy érzem néha, mintha évtizedek óta ismernék Máté fiamat és mintha a kezdetektől a családunk legjobb barátai lennének. A brianconi hoki csapat a múlt szombati meccs után meghivott bennünket vacsorára. Egy Monique nevű hölgy, a még most sem tudom egyelőre, milyen civil-szervezet által pedig 200 euro gyorssegélyt adott át nekem, már hétfőn, hogy segitsék az átmeneti nehézségeinket.
Tudjátok, ha mindezt filmen látom, akkor is meghatódom. De ez valóság, és ezek a segitségek nélkül bizonyosan sokkal kevesebb energiám maradna arra, ami most a legfontosabb; a Máté fiammal való épitő együttlétre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne fogadjam el ezt sok-sok felajánlást, mert itt kell maradnom, és elképzelésem sincs, miként oldottam volna meg mindezt a polgármesteri hivatal gyors támogatása nélkül és hokisok embersége nélkül. Remélem, más ember sosem érzi meg ennek jelentőségét, de tényleg napok óta dobog bennem, hogyan is fejezhetném ki a hálámat francia embereknek, a francia hivataloknak, az egyes magánszemélyeknek, és a kórházi dolgozók emberségéért, túl azon, mennyire nagyon tisztelem a szaktudásukat.
Az, hogy Máté ilyen elképesztő léptékben halad előre, ez most a legfontosabb, és ezt köszönöm az orvosoknak és az intenziven dolgozó összes teremtésnek. Az, hogy talán én is tudok segiteni neki a felépülésében, ehhez felbecsülhetetlenül sok erőt, támogatást adtak/adnak nekem az itt élő emberek is, mind egy szálig.
Azt gondolom én is, amit Bettiék is folyton mondanak, hogy tény, a legtöbben hasonlóképpen döntenénk mi is hasonló helyzetben, és mi is akarnánk segiteni. De abba azért gondoljatok bele kicsit mélyebben, mit is vállalt be ez a helyes pár… úgy fogadtak be a privát szférájukba, hogy egyelőre senki nem tudja még, mennyi időre.
Balázs és Betti nagyon természetesek és végtelenül szerények. Hosszas kérésemre engedték meg végülis, hogy feltehessük ide mégis a fotojukat, csak mert nagyon szeretném, hogy ti, a barátaink, megismerjétek őket. Mert szerintem példák lehetnek bármelyikőnk számára és szeretném, ha valahol netán összefuttok majd velük, tudjátok, hogy ők azok.
