Reggelente, amint megérkezünk a kórház elé, a bejáratnál rendszerint kitesszük Verát, hogy ő lehessen az első, aki szól Mátéhoz. Miután leparkolunk s visszasétálunk, csak azután megy be valamelyikünk (egyszerre max, két ember lehet bent... másoknál csak egy és ők nem is olyan hosszas időtartamig, mint ahogyan nekünk engedélyezik) Ma reggel egyszerűen be voltam sózva... igaz, hogy Verának ez a mai nap az utolsó itt tartózkodása, mégis megbeszéltem vele, most menjünk már be egyből együtt, mert valamiért most nagyon be vagyok sózva.
Azzal fogadtak bennünket, hogy remekül telt Máté éjszakája, s már le is vették ismét az másik altatószert is - és hogy most határozottan jobban veszi a lécet a szervezete, mint hétfőn…
Amint a szobába léptünk, Vera - mint mindig -, most is megfogta rögtön Máté kezét. Én az ágy másik oldalán álltam, szemben Verával, s így szemtanúja lehettem én is az elmúlt időszak legszebb pillanatának:
Máté ugyanis egyszercsak MEGSZORITOTTA VERA KEZÉT!
Egyszer... és mégegyszer… és mégegyszer… Ezt a pillanatot elmesélni nem lehet! És aztán újra megszorította és a középső ujjával még újra, külön rá is szorított… Kiszaladtam gyorsan a főorvosért, mert nem tudtam, vajon ő is látta-e már ezt.
Az orvos azt kérte, kis szünet után próbáljuk meg most úgy, hogy előtte mondjuk Máténak magyarul, hogy „Máté, szorítsd meg Vera kezét!” ------ és megcsinálta! Ezután a doki is - kissé erőteljesebb artikulációval - megismételte angolul, hogy Máté, szorítsd meg a kezem (mármint a doki kezét) , és széles vigyorral konstatálta, hogy igen, Máté az övét is tudatosan megszorította… Aztán fel is emelte a karját, s ez most nem az a kapkodó, reflex szerű rángás,, dehogy… szép lassan helyezi át az alkarját, és szép lassan emeli fel a tenyerét…
És ma először mindkét szeme nyitva van… és amikor mondjuk neki, hogy pislants, ha egyetértesz, akkor nem csak simán pislog, hanem konkrétan összeszorítja a szemeit… Aztán hol jobbra, hol balra, lassan ide-oda fordítgatja át a fejét… Vera úgy sírt örömében, hogy egy ideig megszólalni sem tudott… mondtam, maradjon bent nyugodtan, az örömkönnyeknek lehet itt helye, kivételesen. Máténak is mondtam, mennyire boldog Vera, ömlik a könnye a boldogságtól… és hogy láttad te már Verát örömkönnyekben úszni, nem is olyan régen… nagy örömöt szereztél neki. Máté egy igazi úriember. Holnap hajnalban úgy utazhat haza Vera, hogy Máté megajándékozta őt ezekkel a hihetetlen eredményekkel. És képzeljétek, amikor Vera elveszi a kezét, Máté konkrétan utána nyúl!
Jaj, kedveseim… CSAK IGY TOVÁBB, MÁTÉ!!!!!!
Kérték, hogy most ebéd után nem menjünk olyan hamar vissza, mint szoktunk, mert nyilván nagyon-nagyon kimerült most. Hadd aludjon hát hosszasabban kicsit ennyi sok szuper „produkciót” követően. Ezért tudok most soronkívül beszámolni ezekről a fantasztikus fejleményekről.
Tudjuk, elmondták, hogy azért csak óvatosan szabad „túlörvendezni” ezt az állapotot
- de nem tudunk nem „túlörvendezni”… azzal együtt sem, hogy persze, értjük, hogy csak lassan, lépésről, lépésre történhet minden, de tudjátok, ez az első nap, amikor Máté egyáltalán vissza tudott jelezni a tudatáról.
Most ragyog a nap!!!!!! És persze, tudjuk, türelem, türelem de olyan nagyon jól esett ez a kis fénysugár, hogy siettem megosztani veletek is.
Ma a kórteremben is kisütött a nap!
