Szép nap virradt ránk

Szép nap virradt ránk… Jól aludtam, szépet álmodtam, jól ébredtem, aztán kiderült, nem is álmodtam… Máté teljes tiszta, éber tudattal, jókedvűen, nyugodtan várt… a nővérek azzal fogadtak, tudok-e bevinni borotvát, mert Máté kérte, hogy borotválják le az időközben kiserkent bajuszát, szakállát és pajeszát, de amikor elővették a villanyborotvát, Máté közölte, hogy ő bizony jobban preferálja a hagyományos borotvát, úgyhogy, ha lennének szivesek…

Ezen kacarászott a fél osztály, hogy de nagy fiú lett itt hirtelen valaki. Foglalkozatja őket, ha kell, ha nem… rendszeresen lehúzza pl. az ujjáról az egyik érzékelőt, csakhogy bejöjjenek. A nap eseménye az volt, amikor leltározta testrészeit. Ezt nem részletezem, csak a családtagoknak, de voltak mókás pillantok. A kórházban szerintem eddig példa nélküli engedékenységről tett tanubizonyságot azzal az intenziv részleg dolgozói, amikor ma hozzájárultak, hogy bekapcsolják neki Vera telefonhivását, pár mondat erejéig… S bár Máté vele csak tőmondatokban beszélt (teljesen meglepte a helyzet), de Vera igy is röpdösött a boldogságtól –hiszen ő most hallhatta először Máté hangját a baleset óta - Máté meg szinte kicsattant az elégedettségtől.
Este pedig megkapta az első nem infóziós ételt, kiskanállal érkezett a vacsora, amit mind egy szálig fel is falt. Lassan három hete ez volt az első falat, amit ehetett.
A másik nagy lépés az a sikeres meccs volt, amikor rá kellett vennem Mátét egy kellemetlen, de fontos gyakorlatra – egy maszkot tesznek rá három óránként, egy-egy órára, valami tüdőtágitási gyakorlat(?) vagy mi céljából - nos előre elmondták, hogy ez nagyon „uncomfortable” lesz, de jó lenne, ha Máté lenne olyan szuper, hogy kibirná most első alkalommal legalább 30 percig… és rámutattam a falom lévő órára, hogy negyedkor fog letelni és képzeljétek, pontban negyedkor ő maga mutatott rá az órára, hogy the time is up! Közben persze voltak kisebb „balhék”. Azt mondta, oké, partner lesz benne, ugyan, már miért is ne birná ki, de piszkosul utálta, folyton piszkálta és meg folyton mondtam, hogy kérlek, még ne vedd le… erre ő konkrétan rám förmedt a maszk alatt, hogy nem-ve-szem-le!!!! csak kiváncsi vagyok, mi ez… mindezt hallatlanul ingerülten. Szóval megkaptam az első fejmosását… aztán délután még jópárszor… ezt a szakaszt előjelezte a pszichiáter, irt is róla sokat, szóval nem csináltam ügyet belőle, de végül már én magam is meguntam, hogy rendre félreértem a számtalan vegyes jelzést, ami nyilván baromi idegesitő lehet, a legjobb szándékom ellenére is – hiszen mégsem szakmám ez a roppant összetett feladat. Azt mondtam hát neki, rendben Máté, figyelj most rám: legyünk mindketten jó csapatjátékosok, oké?. Én is figyelem, te mit szeretnél, de te is figyelj rá, én mit szeretnék! Kezdjük veled: mit szeretnél most a legszivesebben? S tudjátok, mit válaszolt? Hogy sielni. Na, ebbe nem mentem bele jobban, csak annyit mondtam, oké, semmi akadálya, hogy jövőre visszajöjjünk.
Sokan nem értik ezt. A szobám ablaka pontosan a Serre Chevalier hegyvonulatra néz. Reggel, ahogy felkelek, az első, amit látok a völgy végén, éppen az az irány, ahol baleset történt. (Mondtam korábban, hogy Briancon külterületén lakom, St. Chaffrey irányában, a La Guisane völgyében, a szobámból a kilátás a völgy irányában fut végig, Villenuve felé, a végén a Serre Chevalier havasival. És nem haragszom a hegyre. És nem haragszom a hóra. És nem haragszom a sorsra és nem vádolok senkit, és nem gondolom, hogy Máté hibázott volna… és ne gondolok olyanokat, hogy bár meg se tanult volna sielni vagy hogy bár inkább meghiúsult volna ez az idei sitábor… Nem. Nem gondolom, hogy kár volt, vagy de kár.. stb. Máténak minden napja örömteli, aki ismeri, tudja, hogy kicsattan belőle az életöröm, a humor és a jókedv. És itt, Brianconban és Puy St. Vincentben, meg Villeneuve-ban is, most is három ragyogó élménydús napot töltött a baleset előtt, ezeken a szuper pályákon, akárcsak tavaly… Kár lett volna? Nem. Ez egy ronda és igazságtalan balszerencse. Egy ronda véletlen. Mégsem gondolom, hogy Máté kalandvágyó természetét el kellene nyomnia vagy el kellett volna nyomnia. Vannak, akik szelidebben tengetik életüket, vannak, akik egyfolytában izzanak és mindkét embertipus boldogtalan, ha a másik életformába kényszerül. Egyszóval, én ezekután sem gondolom, hogy bárcsak, bárcsak, bárcsak… Máté izzó természetét palackba zárni annyi, mintha béklyóba kényszeritenénk őt. Tudom. Azt is tudom, sokan nem igy gondoljátok és talán nem is tudom úgy megfogalmazni, ahogyan értem – de a sas szárnyalni született. Máté meg győzelemre. Ma délután, most először, kinézett az ablakon - felülés nélkül, szemmagasságban is havasokat lát, mintha ablak poszterek ékeskednének -, kérdeztem tőle, tetszik a táj? Persze. Ez Braincon! Mit vártál?! - válaszolta elragadtatással… Tényleg meseszép! A környék legmagasabb hegye a Barre des Ecrins, 4102 m, ahova persze nem látunk el, és a kórház ablakából a Serre Chevalier 2491 magas csúcsát is takarja a többi magas csúcs, de igy is ez az egyik legszebb fekvésű település, amit valaha láttam én magam is (Európa legmagasabb fekvésű óvárosa) Ettől a pompás siparadicsomtól kellett volna megfosztani Mátét? Ez egyszerűen lehetetlen. Mint ahogyan nekem lételemem a szinház és az irodalom, és mint ahogyan Géza fiamnak lételeme a zene, a zeneszerzés, Máté lételeme a mozgás; a sielés, a foci, a motosportok…
- már hogyan is gondolhatnék hát olyat, hogy bár soha meg ne próbálta volna?

Esténként, hazafelé bandukolva a meredek lejtőn, még a csillagok is szinte szemmagasságban csilingelnek az ágaskodó hegy-sziluettek havas kontúrjai mögött… tényleg páratlanul szép valami, de mindig könnybe is lábad tőle a szemem, hogy jaj, istenem! de nagyon kihagytam volna most ezt a látványt! – és mégsem gondolom, hogy kár volt Máténak idejönnie és próbálgatnia magát. Hiszen számára ez az élet…