Ma hajnali 3 körül megérkeztünk Mátéval a János Kórház intenziv osztályára.
Szerintem minden esélye megvan arra, hogy hamarosan átkerülhet egy „nyitottabb” osztályra, de egyelőre ugye adva van egy fiú, aki három és fél hete súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett, de 11 nap után felébredt a kómából, és akit most egy hete műtöttek és még infúzión kap valamilyen antibiotikumot rá … és adva van egy rakás francia nyelvű orvosi papiranyag meg CD-k a filmekről meg a különféle orvosi felvételekről… Egyelőre tehát még sok a feldolgozásra váró, ismeretlen adat Máté elmúlt 25 napjáról – túl az evidens teendőkön.
A kórház határozott kérése, hogy ne telefonálgasson be senki, még mi, a család se, és hogy abban a limitált pici időben, amikor be lehet menni egyenként hozzá, semmiképp se ostromoljuk meg az osztályt.
Konkrétan; ma például csakis az édesapja ment be hozzá, hiszen hajnalban mindössze egy kézfogás erejéig találkozhattak, pedig szegény Géza még abban az állapotában találkozott csak vele ott, Brianconban, amikor még mesze nem volt ennyire kommunikativ Máté, hiszen jóformán még magánál sem volt. Tehát muszáj önfegyelmet kérnem a barátoktól és a legközelebbi családtagoktól is, hiszen a testvére is talán csak holnap mehet be hozzá, sőt! még a szereleme, Vera is… Tudom, mennyire sokan várjátok már az első ölelést, de be kell látnotok, ez itt egy intenziv osztály, tele súlyos sérültekkel és keményen dolgozó felelős orvosokkal és ápolókkal.
Ami a lényeg, a kockázatmentesnek egyáltalán nem igérkező utazás ellenére is:
MÁTÉ POMPÁSAN ÉRZI MAGÁT!
- mégha mentálisan igen nehezen is viseli az új környezetet és az új játékszabályokat
(megsúgom; egész nap tervezi a hazaszökését :)
Az utazást viszont nagyon élvezte - igen, élvezte! - , pláne a kisrepülőgépet… Néhány kisebb köhögő-rohamtól eltekintve meg hogy szétfagyta szegény magát, a szervezete voltaképpen most is simán vette a lécet. Egy osztrák Medical Jet jött érte Torinoba, (kisebb, mint a ex-nappalink… amit épp a napokban festett ki kalákában a mi drága „Fodrinkánk”, meg az öcsém, meg a család, Lili unokámmal az élen, persze egy szakember irányitása mellett)
Torinóból egy olasz mentő hozta át Brainconba az osztrák orvost és az asszisztenciát. Sec-pec felszedtek bennünket, és úgy vittek Torinóba, hogy többször is meg kellett állnunk, de nem ám Máté miatt – hanem miattam… :)
Ezt nem tudom finomabban körülirni, mint ahogyan történt: a másfél órás útból egy órán keresztül folyamatosan hánytam. Tudjátok, a mentő hátuljában az úti táskámon kellett ülnöm, a földön, háttal a menetiránynak, fejjel a hátsó ajtónak dőlve… aki járt valaha arrafelé, jól ismeri a Braincon környéki őrült szerpentinek bűvöletét... nem ecsetelem hát, de el sem hallgatom, mert végülis szenzációs pikantériája lett ez az egész hazaszállitásnak... Máté ugyanis egész úton engem istápolt … :)))))))
"Jól vagy, anya?" "Nem akarsz helyet cserélni velem?" "Szóljak, hogy álljanak meg?"
Hát nem röhej? :) Ő(!) istápolt engem… :)))
Aztán amikor felszálltunk a kisgépre, ott is teljesen éber volt és érdeklődő. Kérte, hogy készitsek sok fotót erről a pazar gépről, és útközben is lelkesen nézelődött, mindvégig (úgy van kialakitva a fekhely, hogy a feje magasságában van épp az egyik ablak, amin kényelmesen ki is lát) Közben, úgy negyedóránként, átnyújtotta a kezét (karnyújtásnyira heverésztem tőle, a másik oldalon), hogy
"Minden rendben?" "Tényleg jól vagy?" "Hogy birod az utazást?"
Hááááát… fiúk-lányok! Ennél groteszkebb pillanatokat nemigen lehet elképzelni sem egy ilyen fonák helyzetben…, hát nem? :)))))
Mivel totál kábán éltem át az egész éjszakát, azt sem tudom pontosan, melyik „konrol-pontnál”, de egyik alkalommal, amikor ismét felhivott Veres Ákos, aki az Allianz csapatból követte nyomon, hogy minden rendben van-e, hol tartunk, stb… nos, minthogy nehezen beszéltem, hát átadtam Máténak a telefont és ők beszéltek egymással pár szót… ez tényleg egy vicc, nem? Valaki azt mondta, ennek azért kellett igy történnie, hogy Máté fókusza áthelyeződjék önmagáról énrám és hogy ennyire felülkerekedett rajta a lovagias felelősségérzet, igy legalább nem rágta magát a kisebb-nagyobb bosszúságok miatt.
Most kell nagyon türelmesnek lennie, hiszen már egészen jól van, és az elmúlt napokban „megszokta”, hogy „buli” van körülötte…
A brianconi kórház „kisüdvöskéjének” ilyen káprázatos mértékű javulása az egész apparátust boldog sikerélménnyel töltötte fel, emiatt tényleg nagyon laza és közvetlen légkörben teltek az utolsó napok. Ráadásul a külön kis rezidenciája után, ahol én is szinte bentlaktam vele, most még csak nem is látogathatjuk – ami, mondom, teljesen érthető. Úgyhogy ha társaságra vágyik, meg a barátokra, meg a családra, meg Verára, nincs más választása, minthogy még nagyobb léptékkel nyomja a gázt a gyógyulás útján, hogy mielőbb nyitottabb környezetbe kerülhessen. Legelőszöris ezt kellett vele megbeszélnünk ma délután.
Aztán hajrá! A kulcscsont-ügy még el sem kezdődött, meg még benne van ugye az a fránya mellkasi cső is… meg majd meg kell tanulnia újra járni és vannak még más elvarrandó feladatok is számára… de ezek már mind úgymond „bagatell” ügyek ahhoz mérten, amit eddig véghezvitt Máté egyrészt a fantasztikus szervezetével,
de legfőképpen attitűdben.
HURRÁ!
- és most alszom egyet... egy nagyon-nagyon nagyot :)
Budapesten vagyunk
