Az emberek nagyon jók

Hajnaltájt, tudjátok, abban a nyugodt, lebegő állapotban, amikor az ébrenlét mezsgyéjét még nem lépjük át teljesen – röpköd az ember gondolata erre-arra. Ma reggel az jutott eszembe, mennyire jók is tényleg az emberek és hogy a sors tényleg kiegyenlit; az a páratlanul készséges emberi természet, ami oly jellemző Mátéra, az most mind visszatükröződik őrá… és a mindig készséges viselkedésének jutalmaként adják talán most ugyanezt vissza neki az emberek, az ő érdekében.

Érzésem szerint tán százas nagyságrendű is lehet már azon barátok, régi és új ismerősök száma, akik toltak valamit, valamilyen formában a szekerünkön. (a Szekeresék elakadt szekerén) Először arra gondoltam, nem beszélek erről, mert úgyis mindenki azt mondja, ez csak természetes. Igen, én is úgy gondolom hogy az, hiszen mindenki magából indul ki és mert számomra is az lenne, de aztán arra is gondoltam, hogy akkor is példaértékű ennek a temérdek embernek a nyiltszivűsége. És igenis megirom azért is, hogy ne menjen feledésbe – és mert tudom, hogy Máténak is jól fog esni. Tudjátok róla, ő milyen nagy csapatjátékos és nagyon csipi az ilyen sok segitő hozzáállást. Legyen szó akár rőzseszedésről egy bográcsos tűzrakáshoz vagy egy kocsi felpolirozásáról.

Az első, ami közvetlen segitségünkre volt abban, hogy menten indulhassunk az éjszakába, az Lorcsi mamának és Gyuri papának (Lili dédnagyszüleinek) a felém áradó fegyelmezett nyugalma volt. Általuk sikerült egyáltalán elérnünk az éppen Lilit altató Zsófit, aki ugye nem tudta felvenni az első telefonom. Esztit, Zsófi testvérét tudták elérni, és nagyszerű, hogy nem bepánikoltak, hanem valahogy megoldották, hogy pillanatokon belül elérhetővé vált Zsófi, a kulcsfontosságú, franciául beszélő legfontosabb ember, akivel indulnunk kellett. Ildikó, a nászasszonyom, rögvest felhivatta Orsival, a család gyermekorvosával a kórházat, ő maga meg kiment eurot felvenni, hogy egyáltalán elindulhassunk. János és Sahla, a legközelebbi barátaink azonnal átjöttek hozzánk és ez sokat jelentett nekünk. Zsófi barátnője, B.Eszter éjnek éjjelén, a lakásán kötötte meg a ránk vonatkozói utasbiztositást, nehogy anélkül vágjunk neki az útnak. Mi éppen költözés alatt vagyunk, napokon belül kellett volna átadnunk a lakást, este 10-kor informáltam az érintett személyt, hogy ez sajnos nem tud megtörténi, és ő ismét tanujelét tette nagyvonaluságának. Fruzsa, a sógornőm menten ráugrott az internetre, és ontotta nekünk a cimeket az esetleges szálláslehetőségekről, hogy mire odaérjünk, erre már ne legyen gondunk. (mivel sajnos 30-50 euro/éj alatt a neten nincs ajánlat idényben itt bent, a városban, ezen a frekventált siparadicsomban, a fél út igy is a szállásvadászattal kapcsolatos telefonálgatásokkal telt.) Ugyancsak Fruzsára maradt Géza papa és Ilona mama tájékoztatása is. Öcsém felvállalta, hogy leutazik az én anyukámhoz, és személyesen mondja el neki. Lent is maradt vele napokig, anyu sütött nekünk hétrétest, ami az ő specialitása (ezzel kényeztet mindig engem) meg finom kis hazai sültcsirkét – amit szombaton Verával ki is küldtek. Anyukám ideadta az összes megspórolt pénzét, amit szemlesütve bár, de kénytelen vagyok elfogadni tőle, mert nem vagyok mérlegelési helyzetben – mert mint emlitettem, a család számára semmiféle finanszirozási segitséget nem ad sem a biztositó, sem az oep, sem a kunzulátus, semmilyen hivatal… Az „egyéb” költségeinkre pl. telefonkártya stb. kaphatunk mindösszesen 10 euro (nem elirtam, TIZ euro költségtéritést a biztositótól és max. 140 eurot az én max. 7 napi szállásomra, illetve az oda-vissza utazásomat téritik, elvben – persze ezeket is csak majd valamikor, utólag) Minden költséget magának a családnak kell tehát állnia. Öcsém küldött nekem egy francia express-tankönyvet, kazettákkal és hozzá ceruzát meg radirt is… ettől egészen meghatódtam, hogy fériként ilyen apróságokra képes gondolni, ilyen feszült idegállapotban is.

Remélem, értitek, hogy én most nem leltározok. De ideúton, az általam küldött sms-re még szinte hajnalban visszahivott T.Zoli is, akivel évek óta nem találkoztam, de velük voltunk egyszer Valmorelben és tudom róla, vannak ismerősei, akik a környékre szoktak utakat szervezni és ő délelőttre már is talált nekünk megfizethető, opciós szállást, noha messzebb kicsit. Hasonlóképpen segitett engem - még az éjszaka kellős közepén – a gyerekkori barátnőm, Márti is (aki a telefonom előtt pár pillanattal riadtan ült fel az ágyában, álmából…, szóval nem a csörgésemre, hanem előtte, amit nyilván ki-ki másként értelmez, de szerintem ez sem mindennapi dolog, hiszen egyébként évente, ha egyszer beszélünk) A TB-nél dolgozó „eve”,meg zzzz, meg Felicia is, és többiek is, tényleg fel nem sorolhatom… Gézáék esküvöjén Máté volt Géza tanuja és egy drága teremtés, Zsófi gyerekkori barátnője, Zagyi Vera volt Zsófi tanuja. Ő most épp Franciaországban tartózkodik, ő is egész úton, tiz órán keresztül intézte, készitette elő - telefonok tucatjával - az érkezésünket. „Phzsuzsi” barátnőm mentális támogatásáról nem is beszélhetek itt részleteiben, meg azokról a mélyemberi támogatásokról, intimitásokról, amik nélkül bizonyára sokkal kevesebb sikerrel lennénk képesek Máté mellett ilyen kiegyensúlyozottnak maradni. Márpedig tudom, hogy kizárólag erre van szüksége részünkről – tudom, hogy a mi stabilitásunk is elengedhetetlen az épülése és kitartása szempontjából.

Géza fiamról, Zsófiról és Veráról több kötetes tanulmányt irhatna most egy szakember- páratlan mindaz, amit attitüdben is és operativan is felmutattak ebben a helyzetben.
Ők a legszemélyesebben érintettek, mégsem estek szét, hanem csodálatra méltóan képesek ennyire a helyzet magaslatán maradni. Nagyon szeretem a családomat! Kész csoda mindhárom ember. (Máte erre azt fogja mondani, hogy ugyanmár anya, szerinted ez nem természetes?)
Sok más kis hős került még elő. Verának több oldalas listát küldtünk azokról a fontos dolgokról, amiket utánam kellett hoznia. (Gondolhatjátok, akkor éjjel a fogkefén és pár cserefehérneműn kívűl semmi mást nem kaptunk fel magunkkal, s amikor láttuk, hogy hosszabb időre fogok itt berendezkedni, muszáj volt megoldani valahogy, hogy a minimálisan szükséges dolgok idekerüljenek. Verának persze kulcsa van hozzánk, Imi és Marci, Máté két barátja ment fel vele a bedobozolt lakásból elővadászni a listán szereplő meleg nadrágot, meleg zoknit, iratokat, stb… Emlitettem, hogy költözés alatt vagyunk, múlt pénteken reggel 7-re vártuk a költöztetőket, lapraszerelve van minden bútor és már szinte minden dobozokban… hiába van tehát Verának helyismerete nálunk, ha a lakás dobozban van… A két fiú támogatása nélkül nyilván képtelen lett volna minderre, márcsak érzelmileg is.) Akkor éjjel, amikor Ádám felhivott engem, éreztem, hogy ezt most én nem tudom elmondani Verának, mert kapkodok és ezt nem lehet igy, telefonon bediktálni neki. Felhivtam és kértem, adja az édesanyját, Zsuzsát, neki mondtam meg és őrá hárult, hogy közölje a lányával, hogy szerelme megsebesült és kómában van. Sok apro szilánk, sok apro emberi csillag, sok drámai pillanat, sok csillogó emberi magatartás.

Tényleg felsorolhatnám, ki mindenki próbál segiteni nekünk. Ajánlatok százai, kapcsolatok felajánlásának tömege érkezik hozzánk… fel sem tudom egyelőre dolgozni, de küldjétek továbbra is, sose tudhatjuk, mikor, kinek a segitségére lesz majd szükségünk és fontos, hogyha akkor lesz mire visszatérnünk. Pillanatnyilag csakis az számit, ami éppen van, azaz hogy Máté továbbra is képes legyen tartani magát.

Sógornőmön, öcsémen és gyerekeimen túl persze a barátok is szünet nélkül, ugrásra készen állnak bármely napszakban rendelkezésünkre. De a személytelen hivatalok sem olyan mumusok ám ebben a rendkivüli helyzetben, mint gondolnánk. Az Alliance éjszakai ügyeletesei közül először Major úrral majd Papp Magorral kerültem kapcsolatba. Elképesztő és megható az a végletekig elmenő empátia, ahogyan kommunikálják még ennek a nyavalyásan szűk támogatási keretnek is a lehetőségeit. Igen, valóban rossz dolgokat közölnek, de ahogyan mindezt teszik, az mégis inkább megnyugtató, mint kétségbeejtő. A nappalos kolleganőjük, Kopta Mónika pedig tényleg a lehető leglelkiismeretesebben próbálkozott nekünk legalább abban segiteni , hogy helyünk legyen… és persze a rutin levelezést is bonyolitják, persze, de ez nem közvetlenül érint bennünket, egyelőre. Ez a csoportos biztositás adta semmi, ez tényleg szinte semmi … mondják, alaposabban kéne átgondolni máskor, miként köt az ember biztositást, ha sielni megy.. de hát hol van ennek bármi életszaga? Hogy egy fiatal társaság, aki befizet egy szervezett útra, ahol maguk a szervezők kötik meg biztositást, hogy ilyen esetben az utasoknak evidensen a látkörükben legyenek ennek a részletei. Nem is láttuk még a mai napig sem a kötvényt, Máté befizetett és kész.

Összességében, egyszerűen bámulatra méltó mindazt, ami humánum és gyakorlati segitség érkezik otthon a magán szférából. Bámulatra méltó az is, amit itt, a várostól és a francia emberektől kapunk. Bámulatra méltó Balázs és Betti, (tudjátok, a hokis vendéglátóink) és beszélhetnék még Chantálról, az önkormányzati dolgozóról, aki elinditotta a jó szériát, meg Vas Marciról, aki épp hazament pár napra és ma már hozza nekünk az utánpótlást… Lucanoról az edzőről és az alpolgármester asszonyról… meg a kórházban dolgozó talán nem is földi lényekről, igen, róluk is sok mondanivalón van, de mostmár épp indulhatunk… de róluk is fogok majd mesélni nektek és Máténak, aki szerintem fog majd erről az egészről egy kisfilmet csinálni.
Őt ismerve, bizonyára jópofa aláfestő zenével és jó sok humorral.

Sziasztok.
Sala