Máté pénteken - azaz tegnapelőtt - már kora délután elfoglalta legújabb „rezindenciáját” és még este előtt kétszer is felsétált (járókerettel!!!!!, tehát saját lábán!) a kisházból a nagyszülőkhöz vendégségbe. Fekvőkocsin hozták haza a mentősök és egyenest a „kislak”-ba vitték, ahova Minyus, Máté apai nagymamája menten le is sétált, hogy mielőbb üdvözölhesse az unokáját. Géza papa mozgásában erősebben korlátozott, mint Minyus, igy ő csak a házitelefonon keresztül köszönthette az udvar régi-új lakóját. (Máté ideszületett 1984-ben és két éves koráig lakott ebben az udvarban, s most újra itt fogunk vele lakni egy ideig) Jól meglepődtek hát a mamáék, amikor Máté a megérkezést követő néhány órán belül egyszercsak megjelent, mondom, saját lábán. Legalább egy órán át tartott a babazsúr, közben persze felhivtuk Ági mamát is, hogy legalább valamelyest „jelen” legyen, hogy ő se maradjon körön kivüli e jeles nap örömében. Géza papát nagyon felvillanyozta Máté élménybeszámolója. Jókat kacarásztunk, amikor papa „rájött” a titkok nyitjára, hogy HÁÁÁÁHÁ...! Most lebuktál! Nem is volt itt semmiféle kóma… :))))) De értem én a csiziót...!
Máté elmesélte ugyanis, hogy arra a napra egyelőre még csak annyiban emlékszik, amiket a barátok már rekonstruáltak már neki, de ezt is csak a déli pihenőig, ameddig mind a nyolcan együtt időztek. Onnantól már, hogy délben kettévált a csapat, a többiek elindultak már hazafelé, Máté pedig Emesével (aki Ádám kedvese) visszaindult a snowboard pályára, erre már – állitja Máté – ő egyáltalán nem emlékszik. Semmire. Csak arra, hogy a brianconi intenziv osztályon Nathali beszél hozzá. (12 nappal később) No, több se kellett apósomnak, ez túl magas labda volt, hogy le ne csapta volna – Jó vicc, Mátékám! - mondta nevetve - méghogy nem emlékszel, mi is volt Emesével! És ezt Vera meg Ádám el is hiszi???? - (bocsi az érintettektől, de papa mostanában egyre ritkábban bohókás és ezen most vagy negyed órát elhumorizáltak Mátéval, mindnyájunk nagy örömére.)
Már ma felkeresett bennünket Évi, Máté egykori cselgáncs edzőjének kedvese, aki kiváló gyógytornász, családunk több tagjának több tagját rakta már rendbe az évtizedes jó barátságunk alatt. Nem járunk össze - eltekintve néhány régebbi, emlékezetes házibulitól, meg egy feledhetetlen bodajki teleléstől -, van, hogy évekig sem látjuk egymást, de biztosan ismeritek ti is azt a fajta stabil jóbaráti viszonyt, amikor az alapok nagyon tiszták. Ilyenkor elég egy telefon, s mintha tegnap beszéltünk volna. A lényeg, Máté is elfogadta Évit – ez baromi fontos, szerintem, hiszen gyötrődések sora áll előttük, amelyből már ma is alapos izelitőt kaphatott Máté. Eleinte nyilván gyakrabban fog jönni Évi, később, ahogy haladnak és ahogy Máté is egyre több gyakorlatot tud majd önállóan elvégezni, idővel ritkul majd a közös munka – de ez most egy ideig elég húzós lesz mindkettejüknek. Ráadásul az erőteljes antibiotikumok bélroncsoló hatásával is épp a napokban kell szembesülnie Máténak. Úgyhogy a jó kis hazai koszt helyett jó kis sós-főtt krumlin meg jó kis sütőben-héjában sült sós krumplin tartjuk egyelőre az amúgy valóságos gurman-életet élő legényt. A jelentős súlyveszteség tehát a bélbolyhok kegyetlen incselekdése következtében még nem dolgozható vissza, de Máté „rajta van az ügyön”. Természetesen továbbra is nagyon kimerült, a kemény hasmenés eleve megviselne bárki mást is. Ismét azt kéri hát, várjatok még légyszi a látogatással, hadd erősödjön fel kicsit. Este nézegette a felkarját meg combját, azt mondja, nézd már anya, akár egy múmia csontváza vagy mint egy nagyon öreg mámika karja lenne.
Tényleg! El sem meséltem nektek Máté egyik legutóbbi kórházi anekdotáját.
Megpróbálom átadni, ahogyan ő mesélte nekem:
„Amikor felálltam a folyosó végén található „ülőkéről”, a kézmosó fölé nézve váratlanul megpillantottam valakit.
De pocsékul néz ki ez a szegény ember! - gondoltam magamban. - Tüske haj, szakállka, bajusz, csontos arc, beesett tekintet, mintha egy éhező, súlyos beteg etiopot látnék, aki most lépett elő egy ismeretterjesztő filmből, szegény. Miközben szánakozva néztem őt, az államhoz értem, s látom, hogy ő is megérinti az ő állát. Kezdett gyanússá válnia dolog, végig simitottam a fejem búbját – látom, hogy ő is. Ekkor ért a megdöbbentő felismerés, hogy de hiszen ez én vagyok. Ez egy tükör! S a vicc, hogy legközelebb pontosan ugyanúgy meglepődtem, hogy igen, már emlékszem, hát persze, ez a csont és bőr, sittes képű, nyomasztó pasas, ez biz’ én a vagyok.”
Azóta persze már megszokta Máté ezt az ideiglenes új design-t és már felszedett valamennyit, de ez akkor is vicces már önmagába is, az meg pláne, amilyen izesen mindezt ő előadta. Tele vagyunk sztorikkal és én meg sem közelitem az igazi pikantériáját annak, ahogyan ő tolmácsolja ezeket.
I T T H O N !
