Lesz még bejegyzés :) tele a fejem olyan dolgokkal, amiket szívesen megosztanék veletek - csak baromira pörögnek a napok :) folyton azon kapom magam, hogy megint ágyban vagyok :))) de az éjjel neki veselkedtem, íme:
Izgalmas nap volt a tegnapi – azaz már a tegnapelőtti?
Végre Máté is elérkezettnek látta az időt, hogy összerakjuk a baleset napját – úgyhogy délben kihoztam hozzánk Emesét (emlékeztek tán, ő Máté legjobb barátjának, Ádámnak a kedvese és ő az a lány, aki a szemtanuja volt az esetnek…)
Emese a baleset másnapja óta nem látta Mátét, hiszen oda be, az intenzívre, a családon - és később a Balázsékon meg Dave-en kívül – alapban nem mehetett be más. Nagy engedmény volt egyáltalán már az is, hogy egyszer-egyszer mégis beengedték hozzá 5-5 percre, párosával a barátokat. Idehaza pedig Máté még továbbra sem tárta szélesre a vizit-kaput… valójában Emese az első lány, akivel találkozott (persze Verán és az unokanővérein felül)
Nos, még a vártnál is jobban telt a délután! Emese hihetetlen energiákkal és szenvedéllyel - és humorral! - adta vissza, a lehető legpontosabban, egyrészt a balesetet közvetlenül megelőző két és fél órát, ami Máté számára teljesen fehér foltként létezik, másrészt számtalan újabb, számomra is ismeretlen kedves részlet került elő.
Megkísérlem összefoglalni a hosszú elbeszélés sarokpontjait.
Csak emlékezettőül, hogy könnyebb legyen kötni az időket:
Január 25-én indultak, busszal, a szokásos baráti körből idén kevesebben mentek, most csak 8 fős volt az ő szűkebb csoportjuk. Másnap érkeztek meg a szálláshelyre, és aznapra ugye sosincs még síbérlet. Január 27-én és 28-án Puy-St.Vincent pályáin sieltek és 29-én ment át a csoport a Briancon melletti Serre Chevalier pályákra (ennek a pályarendszernek a része a Villeneuve-i snowbord pálya is, amit Máté már a liftekből megmutatott Emesének)
Délig jobbára együtt sielgettek mind a nyolcan, persze ki-ki a szokásos tempójában. Emese hallatlan bájos öniróniával idézte fel az eséseit meg a kipotyogásait a csákányosból… meg hogy a harmadik újra kiesés és restart után végül Máté vitte fel a hegyre Emese boardját is - merthogy szegény lány akkorra már teljesen kimerült. Kiderült, Máté már ebből a délelőttből sem emlékszik sok mindenre. Az megvan – így, a felidézés után, hogy Ádám, Máté és Emese tényleg háromszor gyalogolt vissza Emese újbóli kiesései folytán és hogy ez mennyire vicces volt, de a lovagiassága például még a felidézés után sem kap éles képet. Aztán Emese elkezdte mesélni, hogy Máté mit evett a hüttében, ahol a déli találkozóhelyen együtt voltak mindahány – és Máté megszakította, hogy „áh! emlékszem! Elcseréltem veled a szendvicsemet, mert a tiéd nem ízlett neked…” és igen! Tényleg így volt – erősítette meg Emese. Aztán kész is van. Ezenkívül egyetlen egy dologra emlékszik még Máté (de erre is csak most, Emese részletes beszámolója után). Ebéd után, amikor már ketten mentek vissza a snowboard pályákhoz, egyszercsak látja ám Máté, hogy Emese hóember jelmezbe bújva captat felé… és annyira, de annyira vicces látvány volt ez a csupa-csupa-csupa Nausziká… (vagy inkább csak hóleány? hiszen Emesének nemcsak a karja volt hóból – háháhá) Szóval olyan vicces látvány volt ez az ennyire behavazott lány, hogy Máté piszkosul el kezdett nevetni. Emese meg mondja neki, ne nevess, nekem jött egy sielő és baromi nagyot huppantam a hóba és most nem tudom letakarítani magamról ezt a temérdek havat… légyszi., légyszi… Úgyhogy nagy-nagy röhögések közepette Máté végülis letakarítgatta Emeséről a rá feltapadt hótömegeket, a hátáról, a fejéről, még a garbója nyaka alól is ki kellett kotorni a jeges „pakolást”. Nos, ennyi, amit „megtaláltunk”, és onnantól semmi. Mondom, még úgy sem, hogy most Máté figyelmesen végighallgatta a történteket. (Olyanok ezek most számára, mint – talán emlékeztek, az anyukák nyilván sok sztorit mesélnek mindenkinek a gyerekkorából, amit betéve tudtok már ti is - szóval mint amikor tudod, hogy a te sztorid, tudod, hogy a te emléked, de nem a te valós emlékképed)
Oké, lesz még bejegyzés :)
