A kulcs

Amint felértek a szálláshelyre, kiderült, hogy nincs meg a kulcs az apartmanhoz… hiába kaptak két kulcsot, az egyik bent van a kégliben, a másik meg… na, hol?! Hát természetesen éppen Máté hátizsákjában. Ekkor már lehetetlen lett volna bejutni a kórházba, pláne ilyen operatív szándékkal. Úgyhogy a baráti társaság tagjai végülis egy-egy idegen csoport szobájában húzták meg magukat akkor éjjel. Emesét és Ádámot például két pécsi lány fogadta be, nagy-nagy szeretettel és megértéssel… és Ádám csak ekkorra szedte össze magát annyira, hogy fel merjen hívni engem. Ezt persze hosszas tili-toli előzte meg, hogy mégis ki vállalja... Telefonáljon inkább a Móni? Vagy beszéljen inkább a Márk? Kivel vagyok a legjobb viszonyban? Vagy ki lesz képes egyáltalán ezt most megbeszélni velem? Mivel senkinek nem volt ereje hozzá, de már lehetetlen volt tovább halogatni, végül Ádám félrevonul és… és felhívott.
Tudom, fontos lett volna, ha azonnal értesítenek, oké, hát persze…, de teljes megértéssel vagyok mégis, amiért csak késő este került erre sor. Köszönöm, hogy egyáltalán akkor megtették és nem vártak reggelig. Hiszen Ádám telefonja után nem sokkal én magam sem voltam képes ezt csak így, telefonon odavetni Verának, Máté szerelmének. Ezt nyilván személyesen kellett volna. De indulnunk kellett, nem késlekedhettünk. Persze, hogy nem mehettünk ki hozzá Nagykovácsiba. Úgyhogy én is inkább Vera édesanyját kértem a telefonhoz és neki mondtam el, hogy ő adagolja be a lányának. Vera persze szinte azonnal hívta a kinti barátokat, hogy tőlük hallja, mi van Mátéval pontosan… így aztán Emesére várt még egy jó félórás érzelmi menet, minthogy Vera is feltétlenül tőle akarta hallani.